A lengyel Bloober Team alkotása hosszú és kanyargós úton jutott el a játékosokhoz, ugyanis The Medium nyolc éve került először reflektorfénybe, hogy aztán a fiók mélyén kössön ki. A Blair Witch és Layers of Fear játékokkal a stúdió bizonyította, hogy képes ügyesen kihasználni a horror műfajban lapuló lehetőségeket, plusz kísérletezgetni is hajlandóak, Marianne története azonban hosszú-hosszú ideig, csak nem akart összeállni.

Az eredetileg PS3 és Xbox 360 gépekre bejelentett játék az idő múlásával alaposan megváltozott. Az eredeti koncepcióból csak a váz maradt, a főszereplőt lecserélték és a cselekményt is más környezetbe helyezték, amitől sokkal autentikusabb élményt kapunk. A nagyjából tíz-tizenkét órás kaland jelentős részében egy a nyolcvanas években magára hagyott Hotel Niwa elnevezésű krakkói komplexumban kell bóklászni, amit jócskán megcsócsált az idő vasfoga és szomorú mementója az elmúlásnak. Érdekesség, hogy az épület a fejlesztők egy korábbi munkájában is feltűnik, így az Observer: System Redux-ban látható a 2084-es valójában. Az építmény látszólag teljesen kihalt, azonban a főszereplő Marianne különleges képességei birtokában olyan dolgokat is észlel, amelyek mások számára nem láthatóak. A hölgy a létezés egy másik síkját is érzékeli, ezáltal kapcsolatba tud lépni az elhunytakkal, illetve képes érzékelni a különböző entitásokat.

Testen kívüli next-gen élmény

A játékmenet gyakorlatilag erre a kettősségre épít, ugyanis a legtöbb esetben csupán valamilyen információ vagy tárgy birtokában juthatunk előrébb a történetben, amik begyűjtéséhez elengedhetetlen a két sík párhuzamos felfedezése. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy kapunk egy függőlegesen vagy vízszintesen megosztott képernyőt, így egyszerre láthatjuk mindkét világot. Amire a saját világunkban nincs megoldás, arra odaát biztosan lesz és ez fordítva is igaz. Persze a szellemvilág korántsem veszélytelen, ugyanis különféle nehéz sorsú entitások lakják, akik folyamatosan a közelünkben császkálnak.

Ahhoz, hogy mindkét világban aktívak lehessünk időnként el kell hagynunk a testünk, ezeket a kirándulásokat azonban érdemes rövidre szabni, különben hősünk szó szerint eltűnik a semmiben. Legfőbb ellenlábasunk a Troy Baker hangján megszólaló MAW, aki képes materializálódni és átlépni a világok között, ilyenkor nem marad más választásunk, mint a futás vagy sunnyogás. Troy Baker egyébként énekhangját is megcsillogtatja, ugyanis a játék vége felé az egyik bunkerban bekapcsolva egy rádiót, az éppen játszott számban hallható. Harcolni nincs lehetőség, így a túlélés záloga a jól megválasztott búvóhely, vagy kerülő útvonal. A játékmechanika inkább a kalandjátékokat idézi, és leszámítva azt a pár menekülős szekvenciát, elég komótosra van fogva a tempó.

A történet alapvetően izgalmas és érdekes, azonban elég lassan indul be. A feladványokat kis agyalással abszolválni lehet főként, hogy az alapvető elemek ismétlődnek. Az érdekesnek ígérkező helyeket a rendszer előzékenyen megjelöli, így biztosan egyetlen továbbjutáshoz szükséges elemet sem fogunk hátra hagyni. Sajnos a rögzített kameranézetből adódó problémák ezúttal is tetten érhetők, ami főként akkor zavaró, amikor hirtelen kell irányt váltani, vagy elkerülni egy váratlan szituációt. A fix kamera képeivel ügyesen lehet hatásfokot növelni, egy átlagos szituációt is fel lehet dobni egy-egy művészi szöggel, azonban a negatívumai mellett már talán kicsit idejétmúltnak is tűnhet. A fejlesztők egyébként azzal indokolták, hogy klasszikus horrorjátékok előtt tisztelegnek ezzel a döntéssel és a szabadon mozgatható kamera a két világban zajló események során hányingert váltott ki a tesztelőkből. Zdzisław Beksiński szürrealista festőművész munkássága egyértelmű inspiráció-forrásként jelenik meg a játékban, így rendkívül nyomasztó utazásban lehet részünk.

A Sony DualSense kontrollere kivillantja a foga fehérjét

A most megjelent újkonzolos verziók kapcsán is van miről beszélni, igaz leginkábba a PlayStation 5-ös konverzióról lehet, mivel alaposan megtámogatták a játékot a Dual Sense nyújtotta extra funkciókkal. A megjelenés napján a legfrissebb patch élesíti az összes heptikus funkciót, életre kelti a kontroller hangszóróját, új nyelveket tesz elérhetővé és számos bentragadt bogarat kiirt. A Spirit Blast töltése közben például az adaptív ravaszok ellenállása fokozatosan csökken, a mozgásérzékelő segítségével vizsgálhatjuk meg az objektumokat, heptikus rezgéseket kapunk, ha valami a Spirit Shieldnek ütközik és a kontroller fénycsíkjai villogással jelzik az ellenségek közelségét. A hangszóróból hallhatóak a karakterrel használt eszközök hangjai és tapipaddal vezérelhetjük a kamerát az első személyű nézetet megkövetelő szekvenciák esetében.

A negyedik generációs Unreal motor szépen teszi a dolgát, összességében a látvány is korrekt, karakterek szépen kidolgozottak azonban az animációk minősége eléggé felemás. A PC változat optimalizációja sajnos nem tökéletes, a képfrissítés sokszor ingadozott és alkalmanként hibásan megjelenő textúrákkal is találkoztunk. Ezek nagyrészének az újkonzolos kiadások esetében már nyoma sincs. A hangok és effektek nagyszerűen működnek, azonban Akira Yamaoka (Silent Hill) muzsikája most nem ütött akkorát, mint amit egyébként a korábbi munkássága alapján vártunk tőle. A játék összességében nem kínál túl sok újdonságot, azonban egy tisztességesen összerakott, kiváló sztorit prezentáló alkotás, amely azok számára is érdekes lehet, akik egyébként nem kedvelik a félelemre építő műfajt.