Harmadik részéhez ért a Supermassive Games horror antológiája ami azt vállalta, hogy laza csokorba gyűjti a horror műfajon belül tenyésző zsánereket, ezzel biztosítva némi változatosságot. A srácok persze igyekeztek a komfort zónán belül mozogni, így maradtak az interaktív történetmesélés mellett, kihasználva a stílus kínálta lehetőségeket. A széria szellemhajós nyitányán (Man of Medan) még érezhető volt az útkeresés, de a boszorkányosan hátborzongató Little Hope már szépen irányba állt, így bizakodó hangulatban vágtam bele az újabb kalandba.

Az új felvonás kifejezetten puskaporos közegben játszódik, hiszen a Szaddám Husszein fémjelezte korszak végén járunk. Egy tengerészgyalogosokból és CIA-ügynökökből álló alakulat tagjaként feladatunk a feltételezett iraki tömegpusztító fegyverek felkutatása, amit egy speciális műholdas rendszer hivatott megkönnyíteni. Bár a rendszer hatékonysága erősen megkérdőjelezhető, a parancsokat nem szokás megkérdőjelezni, így csapatunkkal a legutoljára megjelölt terület átfésülésére indulunk. A helyszínre érve kiderül, hogy sikerült újfent lyukra futni, ráadásként a helyi ellenállók sem éppen kecske pörkölttel vártak bennünket. A fegyverropogás közben egyszer csak megnyílik a föld, és egy olyan földalatti labirintusban találjuk magunkat, ami egy ősi akkád templom romját öleli körbe. Ebben a világtól elzárt birodalomban pedig a sötétség a legkevésbé félelmetes.

A korábbi részekkel ellentétben a fenyegetés ezúttal sokkal kézzelfoghatóbb, hús-vér bestiákat kapunk a nyakunkba, akik a szent hely védelmére esküdtek fel. Az ún. exploration-horror hagyományait követve a felszínre vezető utat keresgélve próbáljuk kideríteni kikkel állunk szemben, ráadásként egy ősi gonoszt is sikerül felhergelni hívatlan látogatásunkkal. Hamar kiderül, hogy bár a katonai kiképzés némi hendikepet feltételez, az ismeretlen és szűk járatokban a modern fegyverek túl sok előnyt nem biztosítanak. 

Akik jelentős újdonságokra számítanak, csalódni fognak, ugyanis a játék alapvetően ismerős elemekből építkezik. Ezúttal is öt kiemelt karaktert kapunk, akik minden igyekezet ellenére sem érdekesebbek egy mozit direkt hanyagoló akciófilm szereplőinél. Sajnos a verítékszagú sablonok miatt nehéz érdemben azonosulni velük, ráadásul a katonai hierarchiát poros bakanccsal felrúgó viselkedésük is nehezen értelmezhető. Persze a személyes történetszálak révén egy idő után közelebb kerülünk hozzájuk, azonban addig fogcsikorgatásra serkentő párbeszédeken és jeleneteken keresztül vezet az út. A kaland a felétől kezdi összekapni magát, egyre többet tudunk meg a titokzatos fenyegetés mögötti eseményekről, alkalmanként még a karfa ropogtatására is lehetőség van egy húzósabb szituáció közben és alapvetően egyenletes tempóban haladunk a végjáték felé.

Ami a prezentációt illeti az egyik fontosabb változtatás, hogy dobták a rögzített kamerát, azaz szabadon nézelődhetünk. A felszín alatt az elégtelenül megvilágított járatokban azonnal megjelenik az ismeretlen fenyegetés generálta gyomorcsavaró félelem, amit a lámpák pászmáján átsuhanó teremtmények csak tovább fokoznak. A csodálatosan festő gigászi építmények között folyamatos a „valaki figyel” érzés, ami annak ellenére torokszorító, hogy a készítők már a játék elején felfedik előttünk a templom ősi titkát. Sajnálatos, hogy a kifejezetten hangsúlyozott döntési helyzetek valójában csak érintőlegesen vannak hatással a cselekményre, komolyabb jelentőségük akkor van, amikor egy-egy karakter felett (éljen vagy haljon) kell pálcát törni.

Visszatérő probléma az alkalmanként meglehetősen furcsa arcmimika, ami egy filmes eszközöket használó játék esetében baromi zavaró tud lenni. Az alkotók megpiszkálták kicsit a sokat kritizált QTE szegmenseket, ezúttal három, fokozatosan nehezedő beállítási lehetőséget kapunk, így mindenki saját stílusához igazíthatja az ujjtornát. A klasszikus szólista játékmód mellett elérhető a Curator’s Cut verzió, amiben egy adott jelenet alternatív karakterek szemszögéből válik játszhatóvá, illetve visszatér a Shared Story és Movie Night módozat.