Benoit Sokal a hetvenes éve végétől az À Suivre magazinnak készített illusztrációkat és rövid történeteket, azonban a belga művész hazánkban inkább a Microids, majd a White Birds stúdiókkal közös kalandjátékaival lett ismert. A tavaly elhunyt művésznek a Syberia című sorozat hozta meg a világhírnevet, aminek utolsó felvonása méltó tisztelgés egy kivételes életmű előtt.

A Syberia első része kétségtelenül a műfaj egyik klasszikusa, Kate Walker belépője lenyűgöző mestermű, ami még azokat is elismerésre késztetett, akiket egyébként hidegen hagynak a kalandjátékok. Sajnos a folytatások esetében kicsit túlzásba estek az alkotók, a messzebbre és magasabbra formula nem a várt eredményt hozta, bár a hangulatra továbbra sem lehetett panasz a felpörgetett tempó és a könnyített feladványok idegenül hatottak a nyitány után. Minden jel arra mutat, hogy a fejlesztők is rájöttek, hogy félresiklott a vonat, mert a záró(?) felvonás sokkal inkább az első részre hajaz, annak legjobb elemeiből építkezik.

Aki belenézett a játék Prologue címet viselő demójába, annak nem lesz újdonság, hogy Kate Walker a jukolok oldalán küzdve egy orosz kényszermunkatáborban találja magát, ahol elég mostoha körülmények között telnek a napok, hetek és hónapok. A megtört lánynak semmilyen kapcsolata nincs a külvilággal, édesanyja elvesztéséről is utólag értesül, egyre inkább kezdi elveszíteni életkedvét. Egy nap bizalmasával felbecsülhetetlen értékű műtárgyakra bukkan egy félreeső járatban, amelyek között egy érdekes festmény is lapul. A portré egy lányt ábrázol, aki rendkívüli módon hasonlít Kate-re, így egy drámai önfeláldozást követelő szökés után indulhat a nyomozás.

A cselekmény két szálon fut. Kate Walker a jelenben igyekszik minél többet kideríteni a titokzatos hasonmásról. A festmény adta nyomokat felhasználva Kate Vaghenben (egy fiktív osztrák kisváros) előtúrt naplórészleteket és egyéb információkat felhasználva próbálja összerakni a bakfis zongorista történetét. A múltat is érintő szekvenciák során átvehetjük Dana felett az irányítást, így közvetlenül is megtapasztalhatjuk, milyen volt az élete a Brown Shadow (barnaingesek megfelelője) szervezet uralma alatt. Egyes történések kényelmetlenül csengenek össze a második világégést beindító eseményekkel, természetesen a játék világához igazított módon.

A játékmenet alapvetően a klasszikus „mutass és kattints” mechanizmusra épül, bármiféle kényszer nélkül gyűjtögethetjük az információkat, molyolhatunk a rejtvényekkel, saját tempónkban haladhatunk előre a történetben. Az abszolút kezdők beépített súgót is kapnak, az interaktív helyeket pedig jelölik, tehát elakadni gyakorlatilag lehetetlen. Ügyes és látványos megoldás, hogy az egyes helyszínek között vonattal (villamossal?) lehet közlekedni, mert ilyen módon megismerkedhetünk a játéktérrel és kedvünkre gyönyörködhetünk az aprólékosan felépített világban. Sajnálatos módon a készítők újfent erőltették a fix kameranézetet, ami többször bekavart az élvezetbe. Előfordult, hogy csak egy kis extra séta után vettem észre egy fontosabb hotspotot, mert a kamera korábban egyszerűen kitakarta a helyet. Itt szerencsésebb lett volna egy kicsit több szabadságot biztosítani.

Ami látványt illeti nem csalódtam, ezúttal is részletesen megrajzolt, gyönyörű helyszíneket kapunk. A harmadik részre jellemző kicsit fátyolos effektnek nyoma nincs, több a szemet gyönyörködtető átvezető mozi, ami még élvezhetőbbé teszi a narratívát. A karakterek szépek, az animációk pontosak, bár kicsit darabosnak tűnnek, ahogy a mimika sem hibátlan, ugyanakkor a színészek képesek feledtetni a hiányosságokat. Inon Zur fantasztikus dallamokat komponált, egyes szinkronhangokkal viszont mellényúltak, bár összességében azért sikerült megtalálni az egyes karakterekhez jól passzoló színészeket. A szereplők közötti váltás problémamentes, alapvetően a kontrolleres irányítás is jól működik, de azért a klasszikus rágcsálós barangolást nem múlja felül.