Sikerült úgy összefutnom a Hextech Mayhemel, hogy egyáltalán nem informálódtam előtte, csak láttam pár screenshot alapján, hogy egy kifejezetten ígéretes dizájnnal megáldott platformerről lehet szó. Az első pálya után tudtam, hogy valami zseniális dolog részese lettem meglepetés szerűen és miután a helyére tettem a játék indítása után látható Riot logót és a címben szereplő A League of Legends Story tagmondatot, már értettem mindent. Sikerült újra divatba hozni a ritmusjátékokat.

Ehhez pedig nem kellett mást tenni, mint kreatív elméknek kidolgozni egy a legszélesebb korosztályt megcélzó, modern és addiktívan imádnivaló koncepciót, ami a League of Legends mellékágaként funkcionál. A Riot Games azzal a céllal hozta létre a Riot Forge csapatát, hogy külsős fejlesztőkkel alkossanak pár új, a League of Legends világára épülő spin-off fejezetet. A Hextech Mayhem: A League of Legends Story pedig olyan mesterien rántja be a műfajra kicsit is fogékony játékosokat, hogy észre sem vesszük, hogy ledaráltunk már vagy három szakaszt, egy főellenfelet és éppen huszadjára esünk neki az egyik pályának, hogy a legjobb eredményt érjük el a legtöbb fogaskerék zsebre vágása mellett. A sztori kevésbé lesz fontos, nem is igazán fajsúlyos, a bebombázott Ziggs egy kis randalírozásba kezd Piltover kerületeiben, azonban Heimerdingernek ez nem nagyon tetszik, így kezdődhet is a móka.

A legszebb az egészben egyébként az, hogy egy tetszhalott formában leledző műfajt rántottak középpontba, mivel nem sok reflexalapú ritmusjátékkal találkozni mostanában, ezek is talán legtöbbször a Nintendo gépein fordulnak elő, vagy egy-egy VR alkotásban találkozunk a zenére építő ritmusos megoldásokkal, a Beat Sabert például ki ne imádná. Volt az a korszak, mikor a Duna is megrekedt az egyébként rohadt jó Guitar Heroktól, Rock Bandektől, vagy Just Dancektől, mára viszont már nagyítóval kell őket keresni (Just Dance azért még mindig ropja). Felnőtt azóta már a kétezres évek generációja, akik még PlayStation 2-n, majd a hetedik konzolgeneráció Xbox 360-ján, PlayStation 3-on és a mozgásérzékeléssel kasszát robbantó Nintendo Wii-n csapatták a danszt és tépték a műanyag gitárokat. Lehet napjaink játékosai már nem vevők a témára? Azért reméljük a Hextech Mayhem rajtunk kívül sok millió embert meg fog győzni a műfajban lévő lehetőségekről.

Ritmusjáték feltámadás League of Legends módra

Tökéletesen jó példa ez a League of Legends mellékág, hogy miként lehet a zenét, a platformjáték stílust, az akciót és a ritmusjátékokat úgy összeházasítani, hogy ne csak a játékmenet, de minden elem tökéletesen a helyén legyen. Itt zseniális dizájnról, bőséges tartalomról, elképesztő kihívásról, patikamérlegen kimért fejlődésről beszélhetünk. Míg kezdetben csak három gombot kell a megfelelő időben megnyomnunk, addig a későbbi szakaszok során megjelennek az ügyes módosítások, kombinációk, már nyomva kell tartanunk egy-egy mozdulatot vagy rövidebb dobbantásokkal kell időzítenünk. A pálya akadályain megadott ugrásokkal, ledobbantásokkal és bombadobással juthatunk keresztül, ezeket pedig a megfelelő időben kell végrehajtanunk a kellemes zenei témák ütemére.

De lássuk mitől is döglik a légy, mert a Hextech Mayhem játékmenetét büdös nagy zsenik fektethették le, pedig szó nincs arról, hogy a Choice Provisions feltalálta volna a spanyol viaszt, egyszerűen a kevesebb néha több és az egyszerűségében rejtőzik a nagyszerűsége örökigazságok mentén terveztek. Robbantós képességgel megáldott karakterünkkel nem elég a három mozdulatot időben elvégezni, de a gyűjtögetésre is koncentrálnunk kell és itt leledzik a játék igazi kihívása. A megosztott figyelem és tűéles koncentráció alaposan fejleszti képességeinket, pár óra után már felfogjuk, hogy az előírt robbantásokon kívül plusz bombákkal több ellenfelet intézhetünk el és több fogaskereket harácsolhatunk, sőt alternatív útvonalakon is haladhatunk. Mindezt úgy, hogy fokozatosan újdonságokkal áll elő és baromira király zenék aktív részesévé tesz.

Ziggs durrantani nagyot Heimerdinger orra alá

Útközben kék fogaskerekek gyűjtéséből a robbantószerkezetünket (a Whammer Jammert) fejleszthetjük, ezek begyűjtése rendszerint az utunk során felszedhető, vagy valamilyen kitérő mozdulattal elcsíphetjük őket, azonban pályánként egy rejtett fehér fogaskereket is elcsíphetünk (ezekből Ziggs-nek újabb kosztümöket oldhatunk fel), de ahhoz már nagyon szemfülesnek és valamilyen külön útvonalas megoldásra lesz szükség, persze amellett, hogy továbbra is tartjuk az ütemet. Az aranyfogaskerekek harácsolásához az első pályákon a jól eltalált pillanatokon kívül másra nincs szükség, azonban fokozatosan a romló eredményünknek köszönhetően ráeszmélünk, hogy a fejlesztők turpisságot eszközöltek. Megesik, hogy néhány arany kerék megszerzéséhez extra ugrásokat kell beiktatnunk, vagy dobozba zárva először egy jól időzített bombával az utunk során ki kell szabadítani, majd pedig a helyére érkezése után még be is kell gyűjteni.

A későbbi pályák feloldása adott mennyiségű aranyfogaskerékhez van kötve, így rá leszünk kényszerülve, hogy visszamenjünk pár olyan korábbi pályára gyűjtögetni, ahol nem teljesítettünk elég kimagaslóan. Az egyenként három pályát tartalmazó négy szakaszt (szóval 12 pálya után) mindig egy Boss harc, azaz inkább egy főnök kergetés zár. Heimerdinger egy nagy lépegetővel trappol előttünk és próbál akadályozni, de a helyes ütemekkel elkerüljük támadásait és még ellentámadásként rakétákat is indítunk feléje. Ezek a szakaszok jóval lassabbak az alap pályák tempójánál, így egy újabb nehézségként vissza kell lassulnunk, ami elsőre egyáltalán nem lesz egyszerű feladat.

Nem csak a zenék és hangeffektek tökéletesek, de még grafikailag is kifejezetten látványos, színpompás, dizájnos, egyszerűen imádni való, igaz olykor a rengeteg színes elem már a bonyolultabb pályák esetében zavarhatja a koncentrációt. A tűéles precízséget és jó időzítést megkívánó játékmenethez reccenésmentes, magas FPS számú fluid megjelenítést, ezért kaptunk többszintű Performance és Fidelity grafikai beállítási lehetőséget, hogy magunk döntsük el, hogy a látványt vagy a sebességet részesítjük-e előnyben. A zenék és a ritmusjátékokra jellemző reflexalapú játékmenet összeházasítása megérne még pár fajsúlyos mondatot, ugyanis az ütemek, vagy csak az adott pillanatban megszólaló gitár riffek a jól eltalált gombnyomkodásunkkal és robbanásokkal király bulihangulatba rántják a játékost, vidám percek részesei lehetünk még az olykor agyrépázós pillanatai ellenére is.