The Dark Pictures Anthology: Little Hope – A remény hal meg utoljára?

Az Until Dawn című játékkal nevet szerző Supermassive Games tavaly indította el új sorozatát. Sajnos a nyitány felemásra sikerült, ugyanis a szellemhajós Man of Medan nem hozta a korábbiak alapján elvárt színvonalat. A fejlesztők szemmel láthatóan tanultak a hibákból, ugyanis a második felvonás számos tekintetben többet kínál az első résznél. A stúdió egyébként már be is jelentette a harmadik, House of Ashes című fejezetet, de ne szaladjunk előre, foglalkozzunk kicsit az aktuális darabbal.

A történet egyetlen éjszaka eseményeit dolgozza fel. Adott egy kis csapat egyetemista, akik professzoruk társaságában hazafelé buszoznak. Egy semmiből előbukkanó figura miatt a társaság balesetet szenved, majd miután összeszedték magukat kiderül, hogy segítségre nem nagyon számíthatnak, ráadásul a sofőrjük is megpattant. A maroknyi csapat kénytelen-kelletlen elindul felfedezni a közeli Little Hope városát, aminek környékét baljóslatú ködszerű trutymó borítja. A sztori egy pontján kiderül, hogy a kisvárosban egykor számos boszorkányper zajlott, aminek persze köze van a csapatunk egyes tagjaihoz.

A játékmenet a stúdiótól megszokott mederben bandukol. A hangsúly ezúttal is a moziszerű élményen van, az egyes szereplőket váltogatva terelgethetjük. A játék kvázi főszereplője az Útvesztő filmekből ismerős Will Poulter alakította Andrew, de azért a többi karakter sincs bántóan elhanyagolva. A történet ügyesen ugrál a múlt és jelen között, miközben szép finoman felfedi a két idősíkot összekötő szálakat. A cselekmény kezdetben óvatosan építkezik, eleinte csak a kérdőjelek halmozódnak, aztán a tempó fokozódni kezd egészen a végjátékig. Az előző résszel szemben a játékidő jelentős részét a szabadban töltjük majd. Ez persze nem jelenti, hogy teljes szabadságot kapunk, de nagyobb a mozgásterünk, mint az első részben annak ellenére, hogy a már említett köd sem enged túlságosan elmászkálni, másfelől a szigorú sztorivonal sem teszi lehetővé a kóborlást.

Jól elhelyezett jump scarekből nincs hiány, ennek ellenére nem a direkt befosatás, inkább az állandósult, nyomasztó hangulat a jellemző. A műfaji hagyományokhoz igazodva a párbeszédeknek komoly jelentősége van, érdemes szinten tartani a karakterek közötti viszonyt, amin sok minden múlhat. A pillangóhatás ezúttal is jelen van, ami egy adott pillanatban jó döntésnek tűnik, később negatívan befolyásolhatja az eseményeket. A szereplőkre egyébként is érdemes odafigyelni, mert elég gyorsan ott hagyhatják a fogukat. Játékmódok tekintetében nem kapunk semmi újat, tehát egyedül, baráttal vagy nagyobb társasággal vághatunk bele a kalandba.

Látvány tekintetében a játék hozza a stúdiótól elvárt szintet, bár ezúttal kicsit könnyebb dolga volt a srácoknak, hiszen végig sötétben vagyunk. A bevilágítás jól sikerült, a karakterek animációja azonban még mindig furcsa kicsit, egyes gesztusok és mozdulatok továbbra is idegenül hatnak. A kamerakezelés szerencsére javult, lényegesen jobban lehet irányítani a szereplőket és vakfoltból is kevesebb akad. A Dario Poloni és Nik Bowen által papírra álmodott történet egészen szórakoztató, ugyanakkor a lezárás kicsit instant lett. Mintha túl sokat tököltek volna a felvezetéssel, a végjátékra szént időbe pedig nem fért bele mindent megmagyarázni.