Az alig 10 éves múlttal rendelkező osztrák Moon Studios zsenialitását a Microsoft tette zsebre, mikor 2015-ös első alkotásukat megszerezték Xbox One exkluzív címnek, ami normális játékaik hiányában még tovább növelte az Ori and the Blind Forest ázsióját. Az Ori professzionális minősége, játékmenete, dizájnos látványvilága döbbenetes volt és egy csapásra a 2D-s platformjátékok panteonjába repítette a Moon Studiost.

A srácok 5 évvel később szállították a folytatást, ami egyenesen annál a bizonyos tojás kikelésénél kezdett mesélésbe, ahol az Ori and the Blind Forest abbahagyta. Hőseink, Ori, Naru és Gumo egy új jövevénnyel gyarapodnak, azonban a kis Ku-nak az egyik szárnya nem fejlődött ki teljesen, így képtelen a repülésre, amit Ori leleményesen Kuro egyik megmaradt tollának felkötözésével orvosol, szóval a kis Ku végül csak magasba emelkedhet. Orival a hátán az egyik repülésük alkalmával gyilkos viharba keverednek, aminek zuhanás a vége és egymástól eltávolodva érnek földet. Ezzel pedig kezdetét is veszi legújabb kalandunk, Orival Ku nyomába eredünk, ami rengeteg kihívást tartogat a játékosok számára.

A fejlesztők alaposan megvariálták a fejlődési rendszert, és ezúttal már sokkal kevésbé lesz lineáris az előrehaladásunk is. Az új világban számos útvonalból választhatunk, egy sokkal nyitottabb világ megközelítéshez lehet szerencsénk, igaz a későbbi képességek hiányában korlátozva leszünk. Ha úgy vesszük az egész játék a fejlődési rendszerre támaszkodik, ami biztosítja, hogy a játékos saját elképzelései és megfontoltsága szerint haladhasson előre. A fejlesztők által meghatározott tempóban és úton fogunk azért haladni, mert ők ütemezték be nekünk a tucatnyi különleges képességek megszerzését a fáknál, mint a szellempenge, a gyógyítás, a szellemvillám vagy a száguldás.

Ezeken felül adott számú passzív képességet tárolhatunk be, melyeket szellemszilánkok felkutatásával gyarapíthatunk. Az olyan hasznos adottságok, mint a plusz élet, a falhoz tapadás, a mágnes, vagy a gyorslövés nem csak az előre vergődésünket segítik, de még fejleszthetőek is, az összegyűjtött fénygömböket tudjuk az upgrade-elésükre elkölteni. Az energia és életcellaszilánkokból adott mennyiséget begyűjtve véglegesen növelhetjük életerőnket vagy energiánkat, a különböző ércek és magok pedig szintén hasznosak lesznek a későbbiek során.

A vak erdőn innen és túl

Letaglózó prezentációja a két Ori játék annak, hogy mit lehet kihozni a Unity Engine-ből. Már 2015-ben is tátottuk a szánkat az animációk, a gyönyörűen megrajzolt részletorgiában tocsogó hátterek vagy a látványt tovább fokozó effektek láttán és 5 évvel később képesek voltak ezt még tovább fokozni. A szemkápráztató grafika mellé hasonló minőségű hangeffektek és zenék is dukálnak, így kijelenthető, hogy audiovizuális szempontból kifogástalanra vizsgázik az új Ori. További pozitívum, hogy az olykor precízséget és kitartást igénylő feladatok mellett a harcok is kellő kihívással tudnak szolgálni, gyakran kell kombinálnunk a platform részeket fegyverhasználattal. A szopatós szakaszok nélkül is tetemes, több tíz órányi játékidővel kecsegtet az Ori and the Will of the Wisps.

Magával ragadó, érzelem dús, cuki történet ez, ami kellő motivációval lát el, az egészhez pedig egy patikamérlegen precízre belőtt akció-platformer játékmenet társul, vaj sima irányítással és egy folytonosan érdeklődést fenntartó fejlődései rendszerrel, amihez a világ és a pályák felépítése is alaposan hozzátesz, a melléküldetésekről vagy a harci- és versenyszekvenciákról már nem is beszélve. Az Ori and the Will of the Wisps bizony minden forintját megéri.

A Nintendo Switch is kivágja a rezet

Köztudott, hogy a vetélytárs konzolok átiratai (de leginkább a AAA címek) finoman szólva sem a legszebb formájukban szoktak visszaköszönni szeretett Nintendo konzolunkon, de szerencsére most nem közel sem ez a helyzet állt elő a Switches Orik esetében. Az Ori részek messze a legszebb játékok, melyek valaha megjelentek Nintendo Switchre, ráadásként még vaj simán is futnak (persze alacsonyabb felbontással, mint Xboxon). Az Ori and the Will of the Wisps esetében azért észrevehetünk kisebb grafikai, élsimításbeli gyengélkedéseket a háttereknél és a töltési idők is drasztikusan képviseltetik magukat (leginkább az indítás hosszadalmas) a jelenlegi csúcskonzolok SSD-s megoldásaival szemben. Az optimalizáció többé-kevésbé rendben van, a sebesség csak ritkán döccen meg, akkor is csak effektorgia vagy nagyobb csaták esetében.

Érdekes, hogy TV módban játszva olykor életlenség, maszatolás figyelhető meg a durvább effekteknél, de még így is a leggyönyörűbb Switch játékokról beszélhetünk. Handheld módban észrevehető a kisebb felbontás, de még így is egy kisebb technikai csoda, hogy ez a játék így képes futni a kezünkben. Egyébként érdekes, hogy kézi módban sokkal jobban érvényesül Ori körül a fény és annak visszaverődése egy sötét környezetben és akkor az új OLED kijelzőn még nem is láttuk. A sokszor kényelmetlen irányíthatóságnak sincs nyoma sem, még a Lite esetében is órákon keresztül darálhatunk, nem fognak kikészülni az ujjaink, de persze azért valamivel kényelmesebb Pro Controllerrel. A hangerőt is megfelelően mérték be a handheldben játszol, ez a remek művészi zenék miatt is fontos.