Psychonauts 2 – Szürreális elmebajnokság

Tim Schafer, a Double Fine alapítója és direktora már a LucasArts kötelékében töltött idő alatt bizonyította, hogy mestere az alkalmanként fárasztó, mégis könnyfakasztóan szórakoztató történeteknek. Ron Gilbert felkérésére részt vállalt a The Secret of Monkey Island munkálataiban, Dave Grossmannal karöltve felelt a játékban elhangzó párbeszédek jelentős hányadáért, majd következett a Day of Tentacle, Full Throttle és a Grim Fandango, amelyek után saját útját kezdte járni.

Saját cégét az ezredfordulón alapította, első játékukat (Psychonauts) elég hamar bejelentették, azonban a szóban forgó kalandra még négy esztendőt kellett várni. A játékot eredetileg a Microsoft gondozásában kívánták megjelentetni, azonban a redmondi társaság szinte az utolsó pillanatban lépett vissza, amely döntés hátterében Schafer meglehetősen kényelmes munkatempója állhatott. Bár az alkotás kritikai fogadtatása abszolút pozitív volt, kereskedelmi szempontból mégis bukásnak számított, hiszen a megjelenés évében csupán százezer példányt talált belőle gazdára.

A Double Fine igazi fekete bárány lett a piacon, a csapat tehetségét és kreativitását nehéz volt megkérdőjelezni, azonban a befektetők nehezen tolerálták Schafer módszereit. A helyzet hamarosan tarthatatlanná vált, ezért a stúdió a közösségi finanszírozás felé fordult, az összekalapozott pénzből pedig megszületett a Broken Age című kalandjáték. A társaság ezek után takarék üzemmódba váltott, különböző független produkciók mögé állt be, illetve klasszikus LucasArts kalandjátékok polírozását vállalta magára. Ilyen előzmények után derült égből villámcsapásként hatott, amikor hat évvel ezelőtt bejelentették, hogy ők bizony folytatnák RAZ kalandját, aminek elkészítéséhez újfent a rajongók segítségét kérték.

A bizalmat semmi nem példázza jobban, minthogy öt nap alatt sikerült összeszedni a megcélzott (3.3 millió dollár!) összeget, ami a kampány lezártakor már négymillióra duzzadt. A játéknak eredetileg három éve kellett volna befutnia, de még egy évvel később is csupán „when it’s done” státuszban volt, aminek hatására a kiadást magára vállaló Starbreeze Studios (Riddick, Payday) a szakadék szélére került. Minden jel arra mutatott, hogy a folytatásnak reszeltek, azonban a Microsoft közbelépése (felvásárolták a stúdiót) mentőkötélnek bizonyult.

A második rész ott csippenti fel a fonalat, ahol az első rész lerakta, illetve csak majdnem mert a Rhombus of Ruin címet viselő VR-kalandban történtek kicsit bekavarnak a direkt idővonalba. RAZ gyakornokként kerül vissza a Psychonauts bázisára, ahol nem fogadják őt túl lelkesen. A személyes ellentétek elsimítása mellett egy tégla után is nyomoznia kell, aki a régi ellenlábas, Maligula visszatérését készíti elő. Az előzményeket kevésbé vagy egyáltalán nem ismerők, egy gyorstalpaló segítségével kerülhetnek képbe, enélkül az újabb események kevésbé érthetők.

RAZ természetesen újfent használhatja különleges (tárgyak mozgatása, tűzgolyók és elmelövedékek) képességeit, ezúttal is képes belemászni mások fejébe, feltérképezve a kiszemeltek elméjét, amelyek virtuális helyszínként jelennek meg a játékban. Ezek a helyszínek rendkívül sokszínűek, maximálisan tükrözik az adott karakter személyiségét, így minden alkalommal újabb és újabb trükkökre van szükség az éppen hiányzó információk felkutatásához. Minden küldetés egy központi helyszínről indul, dolgunk végeztével ide is kell visszatérni.

Itt van lehetőségünk RAZ fejlesztésére, képességeinek csiszolgatására, amelyek között régebbről ismerős trükkök és újabb extrák is megtalálhatók. Természetesen az éppen vallatóra fogott elme gazdája nem nagyon csipázza érdeklődésünk, ezért minden eszközzel igyekszik megakadályozni, hogy sikerrel járjunk. Ellenállásuk többek között különböző ellenfelekben manifesztálódik, akiket jól irányzott ütésekkel lehet jobb belátásra bírni. A bunyók inkább szórakoztatóak, mintsem nehezek, még a boss harcok során sem nagyon vert ki bennünket a víz.

Vannak területek, ahova csak a mentális kapcsokat felhasználva juthatunk el, ezek az alany kósza gondolatait összefűző platformok. A földön heverő, illetve a talajba ágyazódott kristályokat mindig érdemes felszedni, ugyanis ezek a játékon belüli fizetőeszközök. Kifejezetten üdítő, hogy a készítők rengeteg mankót biztosítanak a kaland során, így azok is bátran belevághatnak az elme-szörfözésbe, akiket alapból elriasztana a helyeként infantilis játékmechanika. Ahogy az elődje a második felvonás is rengeteg érdekes karaktert vonultat fel, a párbeszédek most is nagyon szórakoztatóak, amiket az elsőosztályú szinkron koronáz meg.

Apró észrevétel, hogy amíg az alapjátékban arányosan kellett az eszünkre és ügyességünkre támaszkodni, ezúttal túlnyomórészt az utóbbira lesz szükségünk, tehát a korábbi formula rajongóinak hiányérzetük lehet. Persze a helyszínek vannak annyira összetettek, hogy szimpla ugrabugra kevés legyen a teljesítéshez. Az első részből ismerős groteszk humort ezúttal is megkapjuk, még a komolyabb témákat (pl. PTSD vagy szerencsejáték függőség) is igyekeztek humorral tompítani az alkotók. Az ügyesen felépített pályákon jelentősebb ismétlődések nincsenek, gyakorlatilag minden képességünkre szükség lesz egyszer, hogy az adott célt elérjük. Az irányítás szerencsére abszolút partner, csupán néhány alkalommal kellett kicentizni egy-egy ugrást, vagy mozdulatot.

A játék alatt a negyedik generációs Unreal motor dolgozik, a látvány részletekben gazdag, az animációk pontosak, a prezentáció minősége egyenletes. Mivel a kiadást a Microsoft vállalata magára talán kevéssé meglepő, hogy natív PS5 változat nincs, így a játékot PS4 Pro konzolon járattuk. Lassulással és a játékélményt befolyásoló hibákkal nem találkoztunk, ugyanakkor a felbontás 1440p értékben lett maximalizálva, nincs HDR és VRR támogatás.