A Running With Scissorstól alig néhány hete érkezett meg a Postal negyedik része és máris egy újabb őrülettel találtuk szembe magunkat. A Postal Dude ismét kalandra indul csak ezúttal minden eddiginél szürreálisabb módon az elméjében, a rémálmai teremtette ellenfelek és kulisszák között. Igen, a Brain Damaged a széria egy mellékága, így nem kell meglepődni, hogy nem az eredeti alkotók baromkodták össze, azon viszont annál inkább meglepő, hogy nem lett annyira rossz, mint lehetett volna.

A történet kapcsán ne tápláljunk különösebb érdeklődést és ne támasszunk nagy elvárásokat, ezt a fejlesztők sem vitték túlzásba. Hősünk, Postal Dude a saját torz és megborult elméjének fogságába eset és az elmebajunk termeli ki magából a különösen extrém pályákat és a morbid ellenfeleket. Saját magunk kergetése egy elképesztően változatos és idióta lineáris FPS-ben manifesztálódik, ezúttal már nyoma sincs a nyíltvilágú rosszalkodásnak, itt irtózatosan felpörögnek a dolgok.

A legújabb agybajt a Hyperstrange és a CreativeForge Games csapata kalapálta össze és ez az újszerű koncepció kicsit karcos, megrágta a rozsda és az idő vasfoga. A manapság divatos retró megközelítést vették alapul nem csak vizuálisan, de a játékmenet és a struktúra kialakítása kapcsán is. Három különböző fejezetre tagolták a 15 pályát, állóképes izzadságszagú, de kellően pihent és hibbant átvezetőkkel mesélve el a napjainkra is gazdagon reflektáló cselekményt. Hannibal Lecteresen felnyitott koponyánk szolgál a pályaválasztó képernyőül, az agyunkban vannak beágyazva az elrendezendő problémák pálya gyanánt.

Minden fejezetet újra fegyvertelenül kezdjük, így már az első után alig szolgál kellő újdonságokkal a csúzlikkal kapcsolatosan. Azért a kiegészítők terén landol folyamatosan egy-egy újabb érdekesség, mint az időlassítő nyugtató pirula, vagy a felpörgető és erősítő szteroid. A fejezeteket egy-egy kemény bossharc zárja, amik szintén a hétköznapi gondokat próbálják becsempészni a célkeresztünk el, így nem csak egy gusztustalan Karent, de még egy hatalmas COVID vírust is szét kell trancsíroznunk. Sajnos fantázia nincs bennük, csak ostoba aréna harcos darálók, egy jó nagy energiacsík a képernyő tetejére és lehet is ontani a lőszereket, míg elvéreznek, mint egy disznó.

Mészárlás az F4 videojátékos expón

Alig néhány héttel a No Regerts után a jó öreg Postalunk, a divatos trendeket pofátlanul összelopkodva, egy DOOM Eternal féle, retró külsejű lövöldözést tolt az arcunkba. Fegyverarzenálunk karakterisztika terén a már ismert megoldásokból építkezik, de alaposan meg vannak vadítva. Az MK420 Not-so-smart Pistol másodlagosan célbefogással van felszerelve, a szögbelövős Nailbiter időlassító burkot is tud varázsolni, a Holier-than-thou Launcher (Metallica, valaki?) valóban szent grálokat ereget gránátként, az agyszétkúrós Brain Fucker Gun 69000, pedig másodlagos módban a BFG lövéséhez hasonlóan mindenkit sebző elektromos agyakat ereget, alapjáraton pedig a Quake Thunderboltjaként üzemel. Mindegyik dizájnja jól sikerült, a duplacsövű shotgun a kampóval olyan, mintha átköltözött volna a DOOM Eternalból és Postal játékról lévén szó, szegény macskák sem ússzák meg a bevetést ezúttal sem.

Az ellenfelek esetében találkozni pár leleményes egyedi ötlettel, mint a mérgező fingfelhőt eregető Farty Pants, az életrekelt bajszú cowboy a Cusslinger, a guminőszájú Basement Dweller mágus, az Alien fogsoros latexben megkötözve vonagló szexrabszolga vagy a segglyukukával trombitáló Saxobone. Persze a dögök terén is fellelhető ihletforrásként a DOOM, elvégre a Nurse Joy az egy az egyben Mancubus, míg a robbanós Lost Clownokat eregető, levegőben lebegős ocsmányság igencsak a Pain Elementalra hajaz. A pályák a jó stílusválasztás ellenére sokszor borzasztóan sekélyes felépítésűek, ugratók, liftek, szakadékok, kampóval átugrást biztosító karikák színesítik, de kellemetlenül fárasztóak, sok az unalmas szakasz, mint a csatorna vagy szellőző rendszerek. Kulcsokat kell keresgélnünk és míg eljutunk a pálya végére, posztereket gyűjtögetünk és titkos helyek után kutakodhatunk. Az eredményességünket értékeli a rendszer figyelembe véve a gyorsaságunkat, majd elhelyezi a ranglistán.

Van még egy fegyverünk, amit eddig nem említettünk, de a Postal világában nem sokáig marad a slicc mögé zárva. A pisálás jelentőségére az első percekben felhívják a figyelmünket, ugyanis a zárlatokozással utakat robbanthatunk magunknak, kombinálhatjuk tüzes vagy jeges italokkal és fagyasztó vagy lángoló sugarat lövellhetünk a bránerből, elvégre, hogyan máshogy gyújtanánk lángra az utunkat eltorlaszoló kiszáradt növényzetet. Olykor még az ajtónyitások, lifthívások is egy-egy jól telehugyozható piszoárral vannak kombinálva. De ha már az altesti humornál tartunk akkor egy percig sincs pironkodás, szexjátékok, guminők, fütyi sziluettek, és még az íjpuskánkból is műdákókat küldhetünk az ellen testnyílásaiba vagy új réseket ütve rajtuk.

Area 69 – Dildót a zöld űrlények púzójába

Az intró azonnal kiteszi az irányjelzőt durva dumáival, fingós seggeivel és hősünk szobájában heverő pornómagazinokkal és műfalloszokkal. Amellett, hogy sziporkáztak az alkotók és tettek pár ügyes popkultúrális utalást a társadalomkritika mellett igyekeztek beszólni, akinek csak lehetett. Nem kímélték a remek filmrendezőt UwU Ballt (Uwe Boll), imádtuk a SHITachi televízó márkás poént is, és a Fart Criest (Far Cry) névre keresztelt gémet is kipróbálnánk. A Remény rabjaiban látott módon szökhetünk a poszterek mögé rejtett lyukon és a csatornarendszeren keresztül a ketrecünkből, szóval filmes és videojátékos utalásokra is fel lehet figyelni, de a pályák olykor egymerő társadalomkritikák, mint a Black Fridayes Walmartozás, az E3-at kifigurázó videojáték kiállítás, vagy Tramp határra épített fala, ami olyan, mint egy háborús övezet.

Az első másodpercekben megvesz minket a Brain Damage, ugyanis idilli, kertvárosi liftzenés dallamai mellé olyan király vizuális designt kapott, hogy valóban agyeldobós élményben részesít. Az volt az érzésünk, hogy mintha Alice beteg csodaországában találtuk volna magunkat. Az aszimmetrikus modellek, a színes bohókás világ a nyugger karaktereivel, szteroid vérű izomagy Golden Retrivereivel és a maxi baromságoktól túlcsordult idióta játékmenetével üdítően hat a nyár első napjaiban. A vizuális design és a grafikai megoldások kapcsán ezúttal is a Nintendot tudom felhozni példaként, hiszen zseniálisan oldják meg a hardveres korlátokat művészeti dizájnnal. A retrós koncepciót sikerült pixeles, színes, szemérmetlen vizuális látvánnyal élvezetessé tenni, ez pedig jó hatással van az optimalizáltságra, alig van hardverigénye és pillanatok alatt betöltődik, úgy hasítva, mint a szögbelövőnk. A ’90-es évek nagyágyúit idéző jellemvonásokat igaz, hogy csak visszaböfögi, de pont Postal Dude ne tenne így?

A poénok nem rosszak, jók a dumák, kedvenc szinkronhangjainkat is hallhatjuk, a kéjes nyögések, végbél szonettek, loccsanó-toccsanó hangeffektek mind tovább tudják fokozni a bizarr, perverz és olykor groteszk humort. Az eltúlzott sztereotípiák, mint a macskás vagy budipapíros házak mellett hamar unalmasnak fogjuk érezni a rendszeresen ismétlődő modelleket, épületbelsőket és az egyes pályák is a nagyságukkal a ló túlsó heréjéhez estek, ingerszegény és fantáziátlanul ucsi szakaszokkal traktálják a játékos. Valahogy akkora ordas baromságok vannak benne, hogy megkívánná a társas baromkodás lehetőségét, de se kompetitív, se kooperatív többjátékos lehetőséggel nem készültek a fejlesztők. A tiszta játékidő hard fokozaton 7-8 óra közé lőhető be, attól függően, hogy mennyit gyűjtögetünk, kutakodunk. Az ár / érték aránya nagyon rendben van, 14 euróért egy kurva beteg, fajtalankodós, hugyozós, dildó lődözős baromságot kapunk és ki vágyna ennyiért ennél többre.