Lengyelországból szeretettel érkezett meg a legújabb Lo Wang kaland, ami nem kecsegtetett most sem mással, mint kibelezett démonok hulláin való átgázolással. A 2016-os második rész után, a Flying Wild Hog csapata alaposan körülnézett a piacon jelenlegi trendek ügyében és fogta a kosárkáját, majd telepakolta napjainkban jellemző elemekkel, hogy ebből megalkossa a saját első személyű agymenését, ami még extra feltétként meg is locsolt töményen szirupos popkultúrális utalás öntettel. A végeredmény pedig egy kicsit gejl ízkavalkád, amit gyorsan elhabzsolunk és azonnal el is felejtjük.

A második rész eseményei pörögnek tovább, a világra rászabadított gigantikus pusztító sárkány tényétől rendesen megkattant Lo Wang szövetkezik a milliárdos Orochi Zillával, azaz a korábbi nemezisével, akivel együtt idézték elő a világvégével fenyegető sárkányt. A sárkány megállítása nem lesz egyszerű feladat, főleg, hogy míg kiderítjük miként lehetne megfékezni, addig százával törnek az életünkre a legkülönfélébb ocsmány Yokai dögök. A játékmenet pedig a katanás és a fegyveres harc kombinálásából és folyamatos parkourös falonfutásokból és Grappling Hookal való zöld karikák megcsáklyázásából és távolra történő odarántásunkból áll. A kampót az ellenfeleinken is használhatjuk ezzel közelségbe kerülve velük a gyors cafatokra szeletelésük érdekében.

Míg a második részben a Borderlandstől lopták a fegyver looter megoldást és rengeteg különböző stukkerrel apríthattunk, addig most az alap féltucatnyit alig meghaladó gyilkolóeszköz mellett az ellenfelektől szerzett, további körülbelül egytucatnyi halálosztó fegyvert és gránátot szerezhetünk és fordíthatunk ellenük. A csatatereket számos hasznunkra fordítható tereptárggyal is színesítették, robbanós, fagyasztós vagy elektromos hordók jól időzített felrobbantásával is megtizedelhetjük Yokaiokat (néhol még kegyetlen pengéket, darálókat is aktiválhatunk). A korábbi RPG-s jellemzők, mint a választható küldetések lehetőségét vagy a fegyverloot rendszert teljesen leradírozták a legújabb Árnyékharcosról és egy sokkal ódivatúbb FPS struktúrát választottak alapnak, amire az új DOOM stílusában aprító, infantilis Lo Wanget próbálták ráhúzni.

Vérzivataros Lo Wangi sárkányüldözés

Ha összegyűjtöttük a kellő energiát a kivégzéshez, akkor a nagyobb ellenfelekre érdemes elpazarolni, mivel egyrészt azonnal visszanyerjük életerőnket, másrészt a Fatality jutalma egy rövid ideig használható brutális Gore Weapon lesz. Egy Oni Hanma méretes pörölyével, vagy egy Hattori szablyájával komoly sérülések kiosztására leszünk képesek. A harci arénás részek közötti ugrabugrát néha utazós szakaszok is megpróbálják változatossá tenni a Shadow Warrior 3-at, ilyenkor a platformokon való maradás mellett még az utunkat is tisztogathatjuk platformokat felrobbantva, ellenfeleket likvidálva, tüskés indákat inaktiválva. Idővel sablonos és repetitív lesz a játékmenet, egy kis platformozós haladást követően egy vagy több akciószekvencia következik, aréna szerű harci szakaszok váltják egymást a csúszkálós, ugrálós, ügyességi szakaszokkal. Ahogyan telnek-múlnak az órák a vérontással kicsit olyan érzésünk lesz, mintha már játszottunk volna valami hasonlóval.

Ez talán azért lehet, mert a játékmenetbeli elemek lopása sem áll távol a Shadow Warriortól, a Bulletstormban látott módon tudjuk a halálosan éles tereptárgyakra, tüskékre, pengékre a kisebb (egy kis karakterfejlesztést követőn már a nagyobbakat is) ellenfeleket a Chi-Blast energia lökés képességünkkel pillanatok alatt felszögelni. A kivégzős, pörgős aprítás az ugrálós részekkel egyazegyben az új DOOM-ra hajaz, a robbanószerrel felszerelt üvöltve felénk rohanó szemétládák, pedig egyenesen a Serious Samből ruccantak át. A Hollywoodi mozikból is előszeretettel idéz vagy imitál egy jelenetet, egy kis Matrixos hátra dőlés mellett egy-egy beszólás a Die Hardből vagy akár a Flinstones csaladból is elfér. Az igazság az, hogy jól csinálja, ugyanis nem gagyi a kivitelezés, hanem az előnyére válik a számos popkultúrális utalás, humorosan, saját magát sem komolyan véve tolja a Wang a gyilkot. Az első percektől kezdve egyértelművé teszi, hogy itt az őrület és a digitális parasztvakító tűzijátéknál nem kell többre számítani?

Elképesztően király és ütős ötletek, persze sokra rá lehetne fogni, hogy enyhén lopás szaga van a dolognak, de kit érdekel, mikor a maszkunkat ellopó harcias mosómedvét kell üldöznünk tökös és trendi vágásokkal megtámogatott átvezetők kíséretében. A mosómedvén kívül más Galaxis őrzőis hasonlóságokra is rábukkanhatunk a Shadow Warrior 3 játékmenetében, ugyanis Yondu halálosan cikázó pálcájának viselkedésére kísértetiesen hasonlít, ha kivégzést hajtunk végre egy repkedős Seeking Shokerán, ugyanis jutalomként az éles pengékkel felszerelt szeme (Seeking Eye) vad cikázásba kezd az ellenfeleket sebezve. Számos alkalmi fegyverrel is gyarapíthatjuk arzenálunkat, ha kivégzéssel megkínáljuk az egyes ellenfeleket, így letéphetjük az Oni Hanmák pörölyös karjait, a Laser Shogunok idézőjeles szívét kitépve pusztító Disco Grenade ként alkalmazhatjuk azt, a Mogura Twins fúrófejét letépve, pedig a brutális fúrót fordíthatjuk az ellenfelek ellen.

Lo Wang megkívánta a Doom Slayer és Serious Sam stílusát

Az ellenfelek között van pár kifejezetten nagy találat, itt ugye az idiotizmus megtestesülése volt az elsődleges szempont, ezt pedig az olyan harmonika szörnyekkel, mint a Slinky Jakku, vagy a daráló hasú Chef Oboru Guruma tökéletesen sikerült eltalálni. A túl sok ártatlan nyuszikával végzünk, akkor bizony a következő csatában egy brutális bosszúálló Nyuszi Démonnal kell megküzdenünk, ez egyfajta easter egg, ami arra utal, hogy semmi jóra ne számíts, ha nyuszikat ölsz. Lo Wanget sem kell félteni, ha humorról van szó, verbális osztásai, popkultúrális idézetei mellett bőven megfér a genitális és fingós poénok széles tárháza is.

Vizuálisan kellemesen fest a Shadow Warrior 3, a Flying Wild Hug csapata pont annyit hozott ki az egészből, ami elégséges egy ilyen extrém shooterhöz. A kivégzések látványosak, a gunplay egészen kellemes, kedvünk szerint irthatjuk az ellent, a hangok és szinkronok is a helyükön vannak. Ezért ennyire fájó, hogy az újrajátszhatóság szinte nulla, egyedül az elrejtett fegyver és karakterfejlesztéshez szükséges gömböcskék felkutatása miatt lehet értelme, a kevésbé egyértelmű, amolyan rejtett alternatív útvonalak mindig rejtenek valamilyen gömböcskét. Ezeket egyébként a kihívások teljesítéséért is kapunk (25 fejlövés The Outlaw-val, 100 katanás gyilkolás vagy 5000 életerőpontnyi öngyógyítás), egy kis odafigyeléssel az összeset teljesíthetjük már az első végigjátszás alkalmával, így tényleg alig van valami, ami miatt újra értelme lenni nekifogni.

Néhány bug is felüti a fejét, indokolatlanul elhalálozunk egyes ugrásoknál, olykor elmarad pár hangeffekt, de összességében nézve azonban sokkal üdvözítőbb, hogy kifejezetten jól optimalizált, mivel még egy Dell G5 15-ös laptopon is hasított Full HD felbontáson, high grafikai paraméterek mellett. A nehézségi szintek is kifejezetten jól be vannak lőve, a közepes fokozaton könnyedén átszaladhatunk a 6-7 órás kalandon, a komolyabb kihíváshoz pedig érdemes hard fokozaton nekifogni. Az ötletes ellenfelek mellett, azonban a boss harcokra már nem jutott kellő potenciál. Nem csak, hogy kevés van, de még a finálé is atom lapos.