A három és fél évtizede alapított Codemasters elsősorban versenyjátékairól ismert, pedig a patinás brit vállalat kiadóként szívesen áll érdekesnek ígérkező játékok mellé. A társaság egykor a Blue Omega csapatának is bizalmat szavazott, aminek vége a britek talán egyik legnagyobb buktája lett.

A játék eredetileg Unreal modként kezdte, szépen teljesített az első Make Something Unreal versenyen, tehát az előjelek kedvezőek voltak. Valószínűleg ez győzhette meg a Codemasters döntéshozóit, amikor rábólintottak a projektre annak ellenére, hogy a Blue Omega semmilyen játékipari tapasztalattal nem rendelkezett. A filmgyártásra és videojáték fejlesztésre szakosodott, ezredforduló után alapított vállalat portfóliója mindössze két középszerű filmet tartalmazott, de a formabontó játékelemek és nyitott világra építő alternatív polgárháborús kulisszák papíron működni látszottak.

A történet szerint az amerikai polgárháború jócskán elhúzódott, a szemben álló felek négy évtizedig acsarkodtak egymásra, amikor színre lépett a Prescott Művek. A társaság a vetélytársakat kemény eszközökkel félreállítva tette magát hasznossá, olyan fejlett steampunk fegyverekkel és gépekkel látta el a kormánypárti erőket, amelyek végül győzelmet hoztak. Hamar kiderült azonban, hogy a vállalat alapítója és vezetője világuralmi terveket dédelget, magánhadseregével félreállította az Abraham Lincoln vezette kormányt és diktatórikus rendszert vezetett be. Játékosként Hamilton Rourke, az amerikai hadsereg egykori kapitányát alakíthattuk, aki többedmagával elhatározta véget vet az önkényuralomnak.

A játékban szokatlanul nagy, alapvetően jól összerakott pályákon lehetett akciózni. A készítők alternatív útvonalakról is gondoskodtak, ami adott némi szabadságot a játékosok kezébe. Sajnos az eredetileg kontrollerre szabott irányítás pontatlan volt és ezer sebből vérzett, ami még kötélidegzetű kalandorokat is képes volt az őrületbe kergetni. A társak gyakorlatilag csak ballasztként viselkedtek, az összecsapások során semmilyen hasznot nem hoztak, az ólmot korlátozottan bírták, ezért állandóan gyógyítgatni kellett őket. Mindez azért is volt bosszantó, mert az ellenfelek baromi durvára sikerültek, fél tár lövedékkel is lazán lerohantak bennünket, miközben helyzetünket az elégtelen célzás és a nulla fedezékrendszer is nehezítette.

Néha egy kis járműves rész is befigyelt, azonban az irányítás itt még ratyibb lett, így a közlekedésre ránézésre is alkalmatlan motorra csak végső esetben volt érdemes felpattanni, bár ilyenkor legalább lehetett spórolni az ólommal, a járgányt használva fegyverként. A Damnation technikai megvalósítása is nagyon középszerű lett, annak ellenére, hogy a megjelenést többször is elhalasztották. A pályák, ahogy korábban említettem nagyok, azonban a textúrák elnagyoltak és rengeteg az ismétlődő objektum. Az alkalmanként eltűnő és villogó textúrák mellett emberünk hajlamos volt beszorulni a falakba, vagy láthatatlan akadályokba.

Az animációk kivitelezése is felemás lett, egyes megoldások kifejezetten látványosak (ezekből kevés van) míg mások (ebből kva sok van) már az előző generációban is röhejesnek számítottak. A Damnation gyakorlatilag minden platformon elmarasztaló értékeléseket kapott, így különösebben nem meglepő, hogy a Blue Omega hamarosan leadta a stúdió kulcsait. A játék tipikus példája annak, hogy hiába a kreativitás és a jó koncepció , ha nincs aki mindezt működő játékká gyúrja össze…