Last Stop – Játék, ami pont játszani nem enged

A narratívát középpontba emelő kalandjátékok egyik nagy hibája, hogy a készítők sok esetben képtelenek megfelelő arányban kikeverni a hozzávalókat. Az interaktivitás hiánya még erős történet esetén is sokszor ásításra késztethet, ezt sajnos jelen tesztalanyunk is igazolja.

A Variable State szűk hat évvel ezelőtt hallatott először magáról. A stúdió első produktuma (Virginia) nem adta könnyen magát, kifejezetten megosztóra sikerült. A nehezen emészthető, szimbolikában gazdag történet sok játékost elriasztott, ellenben a kritikusok már kevésbé voltak szigorúak. Utóbbiak kedvelték az újító megoldásokat, három BAFTA-jelölésből egyet (legjobb zene) sikerült is díjra váltani.

A Last Stop hozzávetőleg négy évig készült, három különálló történet szálat futtat, amelyek a végjátékban fonódnak össze. A párhuzamosan futó történet, nagyjából félórás epizódokra vannak tagolva, mindegyiket más karakter köré építették fel. Az egyik sztori egy John Smith nevű férfival foglalkozik, aki egyedül neveli kislányát. Egzisztenciális okokból a férfi rengeteget dolgozik, ezért persze kevesebb minőségi időt tud eltölteni gyermekével, ami frusztrációban testesül meg. Egy másik szálban az ex-katona karrierista Meenát ismerhetjük meg, aki az előrelépés érdekében szinte bármit képes feláldozni, míg a harmadikban a tinédzser Donna kerül fókuszba, aki az anyáskodó nővérétől szeretne kicsit elszakadni.

A cselekmény alapvetően komótosan építkezik, belenézhetünk a karakterek életébe, egészen addig amíg egymástól független események fel nem borogatják a szürke hétköznapokat. Az alkotók a drámát igyekeztek humorral oldani, leginkább John történetében találhatók mosolygásra késztető momentumok, illetve mindhárom sztoriba bőséggel kevertek misztikumot. A karaktereket, valamint a hozzájuk kapcsolódó történetet alaposan kidolgozták, korántsem papírmasé szereplőkről van szó, bár különböző szinten, de mindenkivel lehet azonosulni. A cselekmény elég összetett és fordulatos ahhoz, hogy kíváncsiak legyünk a folytatásra.

Az erős narratívára pedig szükség van, ugyanis a Last Stop játékként gyalázatosan teljesít. A látvány stílusos, Lyndon Holland muzsikája remek, ahogy a szinkronba se lehet belekötni, azonban mindezt zárójelbe teszi a teljesen elhibázott, nulla interaktivitást kínáló mechanika. Játékosként mindössze annyi dolgunk van, hogy az éppen aktuális szereplőt egyik pontból a másikba taszigáljuk. A párbeszédek során feldobált választási lehetőségek gyakorlatilag semmilyen hatással nincsenek a történtekre, ahogy az alkalmanként előkerülő QTE szekvenciáknak sincs túl sok értelme.

Sajnálatos, hogy a különálló történet szálak nem játszhatók szabadon végig, csak akkor térhetünk vissza XY szereplőhöz, ha a másik kettővel utolértük őt. Mindez a gyakorlatban annyit tesz, hogy John történetének első epizódja után kénytelenek vagyunk Meena és Donna sztorijába is belepörgetni, s csak ezután léphetünk vissza a férfi meséjéhez. Volt olyan felvonás ahol konkrétan két-három helyen kellett megtornáztatni az ujjamat, ráadásként a rendszer még azt sem bünteti, ha egy feladatot rosszul teljesítünk. Mindezek tükrében talán nem akkora baj, hogy a játék (sic!) hat-hét óra alatt teljesíthető, utána érdemes alaposan elcsomagolni, annyira nincs értelme egy újbóli nekifutásnak.