Weird West – Vadnyugati lidércnyomás

A Devolver Digital lassan, de biztosan lett a független fejlesztők legfőbb mecénása. A Serious Sam széria felkarolása után a társaság számos érdekes indie-címet dobott piacra, ők patronálták többek között a Hotline Miami vagy a Shadow Warrior-sorozatot. Az újabban filmforgalmazással is kacérkodó vállalat legutóbbi kiadványa egy izgalmas vadnyugati ámokfutás, amely ügyesen és szórakoztató módon keveri a különböző műfajokat.

A Wolfeye Studios játéka klasszikus bosszútörténetként indul. Adott egy nyugis életet választó, családot alapító egykori fejvadász, akinek egy borongós napon betörnek az otthonába, megölik egyetlen gyermekét, férjét pedig elhurcolják a mellékesen ember kereskedelemmel is foglalkozó banditák. Jane Bell a támadás után leporolja régen szögre akasztott fejvadász-gúnyáját, előkotorja kedvenc flintáját, majd elindul a nyomok mentén.

Az alkotók öt karakter történetét mutatják be, a szálak egymástól függetlenül indulnak, bizonyos pontokon azonban érintik egymást, hogy a végjátékban óhatatlan összefonódjanak. A meglehetősen sablonos nyitány után az események kezdenek felpörögni és fura fordulatokat venni. Embereink különböző helyszíneket járhatnak be, ahol kannibálokkal és rendkívül agresszív farkasszerű lényekkel is fel kell venniük a harcot, tehát messze nem szokványos vadnyugati kalandot kapunk.

Az egymást követő epizódokban meghozott döntések másik sztorivonalra is hatással lehetnek, tehát érdemes a lehetőségekhez mérten megfontoltan haladni. A felfedezést felszedhető tárgyak és fegyverek is ösztönzik, mindig van valami értékesebb jutalom, amiért érdemes kutakodni, de komolyabb mozgatórugó, hogy a fejlődéshez szükséges relikviákra és kártyákra csak akkor bukkanhatunk, ha minden sarokba benézünk.

A helyszíneket nagyfokú rombolhatóság és interaktivitás jellemzi, a klasszikus arzenál (kézifegyverek, puskák és dinamit) mellett néhány különleges képesség (pl. rövid távú teleport) is bevethető az összecsapások során. A fejlesztők nagy figyelmet fordítottak a részletekre, esőben kisebb eséllyel lehet bárkit felgyújtani, azonban a vizes ellenfelek esetében az elektromos támadások megrázóak lehetnek. A nehezebb akadályok robbantással távolíthatók el, de akadnak olyan anyagok, amelyek elegyítve halálos gázt adnak.

A fegyveres harc egészen mókás, jókor bevetett kombókkal szépen lehet aratni, bár a kontrolleres irányítást kicsit szokni kell. Jelentős túlerő esetén érdemesebb csendben akciózni, háztetőket használva, szobáról szobára lopakodva haladni, akár gyilkolászás nélkül. Az esztelen vérontást egyébként is érdemes elkerülni, mert környezetünk nem tolerálja a vérgőzös tombolást. A hátrahagyott túlélők általában vérbosszút fogadnak, ha nagyon rászállunk egy bandára könnyen kiemelt célponttá válhatunk. Ha úgy döntünk, csatlakozunk valamelyik társuláshoz a hétköznapi emberek nem fognak támogatni és informálni bennünket, plusz a körözési plakátokra is könnyen felkerülhetünk. Tehát mindennek következménye van.

A játék látványvilága stílusos, a diorámákat idéző esztétika jól illik a borongós hangulathoz a szabadon forgatható kamera jelentősen megkönnyíti a felfedezést és tájékozódást. Ahogy említettem a harc változatos és szórakoztató, az élvezeti faktort csupán az elégtelen mesterséges intelligencia rombolja. Társaink előszeretettel másznak bele a tűzvonalba, hogy aztán a baráti golyó ütötte sebeket nyalogassák valamelyik sarokban, miközben mi a túlerővel küzdünk.

A látómezőt sajnos nem mutatja a rendszer, ez főleg akkor zavaró amikor több irányból várható támadás, vagy több ellenfelet kicselezve kell két pont között közlekedni. A fegyverek minél ritkábbak, annál nagyobbat sebeznek, ezen felül azonban különösebb extrákat nem kínálnak. Fejlesztéssel ugyan minden stukker módosítható különböző irányba, de talán szerencsésebb lett volna alapból kicsit változatosabb arzenált biztosítani.

A modellek nem különösebben részletesek, de a kifejező karakterportrék nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy még a kisebb mellékszereplők is egyéniségként jelenjenek meg. Sajnos a karakterek nagyrészt szótlanok, azonban a narrátor reszelős és mély hangon előadott monológjai némiképp kárpótolják a hiányzó szinkront, hozzájárulva a darkos vadnyugati hangulathoz.