Mi kérünk elnézést! – Elbaltázott videojáték adaptációk
Szerző: R4bbit
2021.08.24.
Népszerű videojátékokból filmet készíteni nem egyszerű feladat, mert úgy kell vászonra vinni az adott címet, hogy az igazodjon a rajongók elvárásaihoz és filmként is működjön.
Az elmúlt időszakban elkészült adaptációk szépen mutatják, mennyire könnyű lecsúszni a penge éléről, ugyanis a feldolgozások nagy része csupán a tisztes középszert tudta teljesíteni. Az ember azt hihetné, hogy az egyébként is gyengélkedő mezőnyben könnyű tartani a lépést, de nagyobbat aligha lehetne tévedni, mert készültek olyan alkotások, amelyeket jobb lett volna dobozban tartani.
Super Mario Brothers – A Film (1993)
A kilencvenes évek elején a Hollywood Pictures úgy érezte, hogy remek ötlet lenne filmet készíteni a Nintendo hatalmas népszerűségnek örvendő Mario játékából. Az elképzelést tett követte, így a stúdió gyorsan ácsoltatott egy forgatókönyvet, amiből a Max Headroom sorozattal hírnevet szerző Rocky Morton-Annabel Jankel páros forgatott filmet. A Mario testvéreket Bob Hoskins és John Leguizamo alakították, akik a New York alatt húzódó földalatti csőlabirintuson áthaladva, igyekeztek megakadályozni a Dennis Hopper alakította Koopa király mesterkedését.
A matéria összegyúrása egy olyan szürreális filmet eredményezett, ami már gyerekfejjel is kínos volt, ráadásul az alapvetően jó neveket felvonultató szereplőgárda ripacskodása csak tovább rontotta a helyzetet. A film éppen csak behozta a húszmillió dolláros gyártási költséget, Bob bácsi tömött pornós bajsza pedig valószínűleg örökre beleégett azon szerencsétlenek retinájába, akik másfél órát töltöttek ezzel a bűnös, illetve bűn rossz élvezettel.
Double Dragon – A medál hatalma (1995)
A sárga kazettás konzolokat nyúzó generáció talán emlékszik Double Dragon című mászkálós-bunyós játékra, amely első körben árkád gépekre készült el, majd szép lassan az otthonokba is belopózott. A játék ugyan nem lett annyira népszerű mint a Street Fighter vagy a Mortal Kombat, de azért (főként Japánban) szép rajongótábort gyűjtött magának, ráadásul képregényt és animációs sorozatot is kreáltak belőle. A játék végül nem kerülhette el a sorsát Mark Dacascos, Scott Wolf és Robert Patrick főszereplésével olyan ZS kategóriás filmet forgattak belőle, hogy a műanyag díszletek is beleremegtek.
A film szerencséje, hogy az ifjú Mark Dacascos már akkor is jobb bunyós volt, mint színész így legalább az összecsapások rendben voltak, ezen felül csak a főgenyát alakító Robert Patrick és a Power Corps banda vezetőjét domborító Alyssa Milano hidrogénezett fürtjei érdemelnek említést. A film komolyságát szépen példázza, hogy mindössze két és fél millióból készült.
Wing Commander – Az űrkommandó (1999)
A játéktörténelem talán leghíresebb űrszimulátora a kilencvenes évek elején rabolta el a játékosok szívét. Chris Roberts kaland és szerepjátékos elemekkel bőségesen megpakolt alkotása, nem szűkölködött a mozivászonra kívánkozó látványos űrcsatákban, amelyek a sorozattá bővülés során még inkább hangsúlyosak és látványosabbak lettek. A játék harmadik része már az interaktív mozik jegyeit viselte magán, élőszereplős átvezető jeleneteket tartalmazott, amihez többek között Mark Hamill is nevét és arcát adta.
A sikerektől alaposan elszálló, hollywoodi álmokat dédelgető Chris Roberts végül harminc millió dollárt kapott az adaptációra, amit sikerült olyannyira elbarmolnia, hogy a végeredményt a Times tíz évvel ezelőtt minden idők legrosszabb videojáték-filmje közé sorolta. A filmet a játék rajongói is gyűlölték, képtelenek voltak elfogadni a kreatív változtatásokat, de a mozi ezen felül is unalmas lett, tele ellentmondásokkal és logikai hibákkal. A film mindössze tizenkét milliót hozott vissza és megmutatta, hogyan ne készítsünk feldolgozást.
Postal (2007)
Ha videojáték adaptációk kerülnek szóba, akkor előbb vagy utóbb előkerül Uwe Boll neve, aki egymaga többször gyalázta meg a műfajt, mint előtte és utána bárki. A német származású, kanadai filmipari szakmunkás tehetségtelensége ritkán tapasztalt szorgalommal párosult, aminek lenyomata visszavonulása ellenére örökké megmarad. A huszadik századi Ed Wood a Holtak háza (2006) mozival kezdte meg ámokfutását a játék feldolgozások világában, amit még ugyanabban az évben az Alone in the Dark átköltése követett, majd jött a BloodRayne, amiben a Kristanna Loken terminált vérszívóként.
Bár az alkotások nézettsége a Dallas ismétléseit sem ugrotta meg a derék direktornak mégis sikerült egyre több pénzt kiénekelni a befektetőkből, amely kegyet végül a Postal című rettenettel hálált meg. A film gyakorlatilag tökéletes lenyomata a rendező munkásságának, egy teljesen értelmetlen polgárpukkasztó agymenés, ami Amerikában mindössze 147 ezer dollárt hozott a konyhára.
Max Payne – Egyszemélyes háború (2008)
Timothy Olyphant még a Hitman film forgatása kapcsán borzolta fel a rajongók idegeit azzal a kijelentésével, miszerint játszani ugyan nem szokott, de mindent elolvasott a főszereplőről, így tökéletesen képben van milyen csávó a kopasz bérgyilkos. Nos, valami hasonló történhetett John Moore esetében, aki vélhetően úgy vitte vászonra Max Payne alakját, hogy hozzá sem szagolt a játékokhoz. Filmjének ugyanis köze sincs ahhoz a világhoz, ami a játékokat jellemzi, helyette kaptunk egy közhelyes és meglehetősen unalmas akció mozit és egy Mark Wahlberg által megformált faarcú főhőst, aki legalább hangulatos kulisszák között lábatlankodik.
A film esztétikája alapvetően rendben volt, minden egyéb viszont öncélúnak hatott, még a drogos víziókat sem sikerült működőképesen beilleszteni a történetbe, holott a játék fontos elemeként nagyobb odafigyelést érdemelt volna. A Max Payne feldolgozás ugyan kevésbé rossz, mint a korábbi mozik, még az előállítási költséget is sikerült megdupláznia, ennek ellenére különösebb nyomot nem hagyott maga után.
Ez a honlap cookiekat használ annak érdekében, hogy a legjobb felhasználói élményben legyen része böngészés közben. A cookie információk a böngészőjében kerülnek tárolásra, és olyan funkciókat hajt végre, mint például felismeri Önt, amikor visszatér a weboldalunkra, vagy segít a csapatunknak annak megértésében, hogy a webhely mely részeit találta érdekesnek és hasznosnak.
A cookie-beállításokat a bal oldalon található fülek navigálásával szabhatja személyre.
A feltétlenül szükséges sütiket mindig engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.
Amennyiben ez a süti nem kerül engedélyezésre, akkor nem tudjuk elmenteni a kiválasztott beállításokat, ami azt eredményezi, hogy minden egyes látogatás alkalmával ismételten el kell végezni a sütik engedélyezésének műveletét.
Funkcionális sütik
Ez a webhely a Google Analytics-et használja anonim információk gyűjtésére, mint például az oldal látogatóinak száma és a legnépszerűbb oldalak.
A cookie engedélyezése lehetővé teszi, hogy javítsuk honlapunkat.
A feltétlenül szükséges sütiket mindenkor engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.