Leisure Suit Larry: Wet Dreams Dry Twice – Nedves álmok újratöltve

Minden jel arra mutat, hogy Larry Laffer, a játéktörténelem egyik legbénább csajozógépe, a poliészter zakók és ingek nagy rajongója képtelen nyugdíjba vonulni. A német CrazyBunch két évvel ezelőtt rehabilitálta emberünket, ami annyira jól sikerült, hogy a srácok a duplázás mellett döntöttek.

Larry haverunk a nyolcvanhetes Leisure Suit Larry in the Land of the Lounge Lizards címet viselő epizódban jelent meg először, aminek előzménye Chuck Benton Softporn Adventure című szöveges kalandjátéka volt. A játékot Ken Williams kérésére a Sierra egyik alkalmazottja vette kezelésbe, aki megtartotta az eredeti alkotás ötletét és dramaturgiáját. A negyvenes, szüzességétől kétségbeesetten szabadulni igyekvő Larry figurája is Al Lowe fejéből pattant ki, aki félelmetesen eltalálta a csetlő-botló, állandóan csajok után mászkáló a karaktert. Larry népszerűségét jól példázza, hogy még a média figyelmét is képes volt magára irányítani annyira, hogy a Playboy mellett a Rolling Stone magazin is emléket állított tevékenységének.

Larry haverunk az új felvonásban fickósabb mint valaha, ráadásul semmit nem öregedett, ami annak köszönhető, hogy egyik napról a másikra a korunkban ébredt. Emberünk persze nem sokat kesereg az időugrás miatt, ott folytatja küldetését ahol egykor abbahagyta, azonban nem számol a harminc év alatt megváltozott játékszabályokkal. Hősünk természetesen ezúttal is nagyvadra megy, kiszemeltje az egyik menő techvállalat vezetőjének titkárnője, aki két-három lepattintás után hajlandó randizni vele, ha Larry teljesíti a feltételeit.

Kanos haverunknak a Timber nevű társkereső alkalmazásban kell maximális pontszámra szert tennie, ami az ő kvalitásaival nem könnyű feladat, ezért úgy dönt megpróbálja feltörni az alkalmazás szervereit. Az események persze villámgyorsan eszkalálódnak, Larry tornádóként szinte mindent elpusztít maga körül, mire célhoz ér.

A játékmenet a standard point&click mechanizmusra építkezik, bár ezúttal a modern technológia is képbe kerül. Van egy PiPhone nevezetű kütyünk, ami segít rendszerezni a feladatokat, számon tartja a menet közben begyűjtött tárgyakat és üzenetek fogadására, illetve küldésére is alkalmas. A játék folyamán többször kell beüzemelni, vagy megépíteni valamit, ebből származik a játék egyik állandó humorforrása.

Emberünk ugyanis nem mindig rendeltetésszerűen használja a különböző tárgyakat, alkalmanként kreatívan értelmezi a feladatokat. Szerencsére a korabeli kalandjátékok legidegesítőbb momentuma a pixelvadászat kimaradt, ugyanis a rendszer gombnyomásra felfedi az érdekesnek tartott tárgyakat és helyeket, lenullázva ezzel a meddő keresgélés miatti frusztrációt.

A kaland során ötven kézzel rajzolt helyszínen fordulhatunk meg, amelyeken nagyjából negyven régi ismerőst és új karaktert mozgat a játék. A látványvilág a korábbi felvonásokat idézi, tehát az egykori színes-szagos kicsit infantilis közeget kapjuk meg újra. Bár a képi és verbális humor nem számít különösebben frissnek, ezúttal is kiválóan működik, szakadatlan kapjuk a képünkbe a kétértelmű megjegyzéseket, szexista beszólásokat, ami mellé egy nagy adag popkulturális utalásokból álló öntet is jár.