Chorus – Szia Uram! Galaktikus szektásirtó űrshootert?

A korábban leginkább mobilos portolásokkal foglalkozó Hamburgi Fishlabs csapata megkapta a lehetőséget a Deep Silvertől, hogy megalkossanak egy nyílt világú űrshootert, ami a Chorus elnevezést kapta. Az utóbbi idők egyik legkirályabb meglepetéséhez lehet szerencsénk, az űrben kalandozás szokatlanul ügyes, frappáns és szórakoztató megvalósítást kapott, így az űreposzok kedvelői dörzsölhetik is a botkormányaikat.

A Chorus egy hiánypótló alkotásnak készülhetett, a ’90-es években biztos sokan imádták velem együtt az olyan király sci-fi lövöldéket mint, amit például a Descent képviselt. Természetesen itt inkább a nyitott terek, nagyobb űrutazások a hangsúlyosak igaz, ha űrbányászokat nem is kell szűk tárnákból kimentenünk, azért a klausztrofóbia a Chorus világában is felütheti a fejét. Hősnőnk, Nara egy különleges képességekkel megáldott pilóta, aki a The Circle néven terjedő fasiszta kultusz egyik képviselője. A csillagrendszer meghódítása során az egyik bolygó visszautasítja a kétes erkölcsi normákat képvisel kultuszhoz való csatlakozást, így Nara kapja a feladatot, hogy elpusztítson egy egész bolygót.

Milliók halálával azonban képtelen elszámolni a galaktikus népirtó, így a kivételes képességekkel megáldott harcos morális lelki vállságba kerül, megkérdőjelezni hitét a kultuszban és rádöbben, hogy ő bizony a rossz oldal katonája és az ellenállók oldalára kalózvadásznak. Kicsit éles kanyart vesz hősünk, elvégre korábban is érezhette volna, hogy a fasizmus ritkán képvisel jóságot, így benne volt a lehetőség, hogy egy árnyalt jellemet formáljanak Narának, akinek sok minden belefér, ezzel pedig talán kevésbé lett volna klisés a végeredmény, azonban inkább a drámát próbálták kidomborítani.

Zűr az űrben, avagy irtsunk volt szektásként szektásokat

A hatalmas nyílt világ, vagyis inkább nyílt űr elsőre simán a monoton repkedést idézheti fel, azonban az ügyes megoldásoknak köszönhetően néha úgy oldják meg az utaztatást, hogy egy-egy mellékküldetést lőcsölnek a nyakunkba. Például a fő küldetés irányába tartva jött egy közeli segélyhívás, hogy kísérjünk már el védelmezés céljából egy szállítóhajót, ami gyorsító mezőkön áthaladva néhány másodperc leforgása alatt be is siklik a végállomásra és az unalmas utazás mellőzőse mellett még a fő célunkhoz is közelebb kerültünk, plusz jutalomra is szert tettünk. Az űr magányos csendje pedig számos összegyűjteni valót is rejteget, így a kreditet rejtő dobozokon felül még simán erősebb alkatrészekre is szert tehetünk a hajónkhoz.

Ugyanis a harciverda pátyolgatása jelenti a Chorus lényegét, elvégre a pénzünket betérve a hangárba komolyabb fegyverzet, és defenzív felszerelésekre szórhatjuk el. Az erősebb kaszni és pajzs mellett, golyószóró gépágyú, lézersugár vető és rakétarendszerek várják, hogy az eredményes használatukkal folyamatosan fejlődjenek és egyre jobb értékeket produkálva pusztítsák a Kör hívőit. A csatákat, az űrutazást nagyon sima, könnyedén kezelhető, egyszerű és élvezetes irányítással áldották meg, így nyilván a dogfightok kombinálva az előrehaladás során megszerzett képességekkel kifejezetten izgalmas ütközetek lesznek.

Azt persze szögezzük le, hogy ez egy arcade űrlövölde és nem egy űrszimulátor. Erre pedig alaposan rá is mentek a fejlesztők, ugyanis úgy érezték, hogy a klasszikus dogfightok már elöregedtek és hajónkkal a profibb mozdulatokat, összekombinált manőver sorozatokat és célzást igénylő gyorsreagálású kihívásokat teleportációval vagy drifteléssel bolondíthatjuk meg. Ettől az egész egy rohadtul addiktív, pörgős, zúzós agyatlanságnak tűnhet, szóval elméleti síkon atom sikeresnek kellene lennie, mint a mozik témakörében a minden realitást nélkülöző Halálos Iramban szériának.

Az addikció azonban leginkább az űrcsatákra koncentrálódik, kicsit nagy a kontraszt a küldetések közötti űrtávolságok ingerszegény megtétele és a kalózok vagy a telepített turretek leszedése között. Az űrcsatás címek kedvelői, vagy az olyan aggastyán gamerek, akik még a Commodore 64-es Elite végtelen feketeségében szocializálódott, azok számára tuti, hogy egy kis repkedés nem fog gondot okozni, főleg, hogy elszórt ládákat gyűjtögethetünk, mellékküldetésekbe, váratlan konfliktusokba futhatunk bele, míg átrepesztünk az űrszeméten és különböző törmelékeken keresztül az újabb helyszínünkre.

Egészen minőségi és hitelesnek is beillő pályatervezéshez, pontosabban űrvilág tervezéshez lehet szerencsénk, a nagyobb objektumokra épített űrállomások ízlésesek, míg a misztikus meteorokban, kisbolygók belsejében elrejtett templomokban grasszálva látványos, színes, fényorgiával tarkított szűk szakaszokon lavírozhatunk, melyeknek a hangulata a klasszikus Star Wars filmek csatáit, főleg a Halálcsillag elpusztítását idézik meg.

A Chorus ténylegesen csak az űrcsata műfajt képviseli, az űrkikötőkbe bedokkolva nem fogunk a helyi kantinban semmilyen űrlényt felszedni egy pásztorórára, hogy beleheljük a Forsaken pilótafülkéjének plexijét. Csak a hajónk fejlesztését végezhetjük, esetleg a felszerelését módosíthatjuk, a világban csak beszélgethetünk a különböző NPC-kkel, akiket egy-egy kép vagy video tesz egyedivé. A kisebb kalózok aprítása hamar unalomba fullad, szerencse, hogy jönnek az újabb fegyverek és képességek, amik színesítik a játékmenetet és a cselekményt, a nagyobb titán csatahajók belsejében folytatott küzdelmek pedig már kifejezetten vagánynak számítanak.

Ilyen kis csapattól, ilyen kellemes végeredmény?

Bár nyílt világ, mégis viszonylag rendben van a végeredmény, egészen kevés bogárkával találkozni, a legidegesítőbb mind közül a fontosabb átvezetők hang nélküli, síri csöndben történő lejátszása, így határozottan jól jön a felirat, aki nem akarja elveszíteni a sztorit. Az első pár óra kifejezetten érdekfeszítően telik, míg megismerkedünk a hajónk nyújtotta lehetőségekkel és a fő küldetések között a felbukkanó ad hoc szituációkban elpicsázgatjuk a kalózokat, vagy csak megcsípünk pár üdítő mellékküldetést. Még a vezetési stílusunk finomítását szolgál alkalmi versenyeken is részt vehetünk, ahol megadott karikákon kell irtózatos sebességgel átszáguldanunk. Egyes helyszíneken csak a pusztulás nyomait találjuk, itt a környéken begyűjtött Memory Fragments-ekből rakhatjuk össze az eseményeket, egy kis nyomozással és persze a felderítő radarunk feltérképezésének segítségével nyomozgathatunk.

A játékmenet apróbb idegesítő megoldása az apró ikonok alkalmazása, azaz a csaták során a HUD-on feltűnő ellenfelek követése nagyon megerőltetik a szemet, ráadásul ezekre a lehető leggyorsabban kellene reagálni. A végtelen űrben a száguldás mellett a radarunkkal letapogatva a környéket különböző feladatokat fogadhatunk el és elrejtett finomságokat gyűjtögethetünk, melyek megtalálása nem egyszer okoz majd kellemetlen kavargást a sziklák és építmények sűrűjében. Ráadásul még a feliratozás sem mindig olvasható és a méret megadására is csak korlátozottan van lehetőség.