Ghost on the Shore – Szellemes história

A sétaszimulátorok sajátos műfajként vannak jelen a piacon. A kényelmes tempót diktáló alkotásokra manapság több szálon futtatott narratíva, érzelmekre ható döntési helyzetek jellemzők, plusz a fejlesztők igyekeznek jobban bevonni a játékosokat a cselekménybe. A like Charlie nevű belga stúdió ugyan nem csavart sokat a bejáratott formulán, alkotásuk mégis frissebbnek hat az átlag kóricálós kalandoknál, ami elsősorban a sajátos tematikának köszönhető.

A játék főhőse Riley viharba kerül a nyílt tengeren, a háborgó víztömeg pedig egy jelöletlen szigeten veti partra. Szinte még szilárd talajt sem ér a lába, amikor egy ismeretlen hang szólítja meg. A történet a párbeszédeken és feltúrható napló bejegyzéseken keresztül bontható ki, a cselekmény egy picit nehezen indul be, úgy a sztori harmadánál kezd kicsit érdekesebbé válni, tehát aki körömrágós izgalmakra számít azt ki kell ábrándítanom. A főhős és a meglehetősen szószátyár szellem viszonya elég hektikus, valahogy nem sikerült az alkotóknak rendesen felépíteni kettejük kapcsolatát.

Az írók ugyanakkor érezhetően megpróbálták a legtöbbet kihozni a koncepcióból, amit egy melankolikus, szerelmi szálat sem nélkülöző mese köré építettek. A történetet egyébként múltban (egészen a tizenkilencedik századig megyünk vissza) tett visszaemlékezések is színesítik, még a második világégés egy szeletét is megidézik a készítők. Összesen négy végjátékot kapunk, amelyek felé a történet egy-egy adott pontján kanyarodhatunk el, sajnos nincs lehetőség ezekhez a pontokhoz visszatérni, így csak négy teljes végigjátszást követően fedhetjük fel, mind a négy befejezést.

A dizájn alapvetően rendben van, főként annak tükrében, hogy alacsony költségvetésű alkotásról van szó. A szinkronhangok passzolnak, a látvány kellemes és feltűnő hibáktól mentes. Ami szembetűnő ugyanakkor, hogy a lány mennyire magától értetődő módon fogadja el a szellem jelenlétét, ez főként a sztori elején különös, amikor még semmit nem tudunk az entitásról.

Az animáció összességében pofás, viszont nem nagyon értem, hogy az egyébként sem túlpörgetett tempót miért kell a vánszorgó karakterrel tovább lassítani? A játék egyébként nem túl hosszú, egy etap mindent felkutatva és mindenkivel beszélgetve is letudható négy-öt óra alatt, s bár ahogy korábban említettem, több befejezés is rendelkezésre áll, ezek teljesítését nem nagyon inspirálják az alkotók, például az ismétlődő beszélgetések átugrásával.