Grid Legends – A legendás Codemasters már csak a cirkuszt részesíti előnyben?

Az alcím kapcsán nem kell a Formula 1 szériára asszociálni, még ha meg is állná a helyét, elvégre az évenként kiadott F1 kapcsán fokozatosan egyre jobb és komolyabb minőség volt tapasztalható, ami a Grid kapcsán már nem mondható el. A kezdetben még TOCA Race Driver széria komolyan vette az autósportot, amit a 2007-es TOCA Race Driver 3 után egy évvel a stílust váltó Race Driver Grid követett és akkor nagyon elvitte a showt az újfajta megközelítés, az arcadosabb megközelítés és a látványos utcai versenyek. A Grid széria azonban közel másfél évtized alatt teljesen agyatlan, erőtlen, fantáziátlan, parasztvakítással menősködő arcade versenyzés lett. A Grid Legends ennek a szemléletnek a maximális kiteljesülése.

Mondjuk, ha a Grid Legends időzítését nézzük, akkor a konzolokra érkező Assetto Corsa Competizione és a PlayStation 5-re berongyoló Gran Turismo 7 szimulációsabb játékmenetei mellett, tökéletesen időzítve kínál egy ütős arcede alternatívát a Grid Legends. Sőt még a trendi, izgalmas történésekkel tarkított történetmesélős sztori móddal is készültek, valószínűleg a Codemasters érezte, hogy kellene valami tartalmi fejlődést felmutatni a sima karriermódokon felül. A csapat eléggé rákattanhatott a Netflixen látható Formula 1: Drive to Survive dokumentarista megközelítésére, ugyanis élőszereplős interjúkkal felvezetett több tucatnyi versenyt biztosító, nagy pillanatokat elmesélő, rivalizálós, keménykedős cselekményt takar a Driven to Glory sztorimód.

Versenyzőnk egyébként egy arctalan, névtelen harcos, Driver 22 néven gyalázzuk a sztárokat a Seneca csapatát erősítve és néha túlzó, ellenszenves képsorokkal támogatják meg a száguldást. Többségükben a színészek még nem is rosszak, de akad azért pár kínos kakaskodás és ripacskodás a virtuális díszletek előtt. A sztori versenyeit érdemes hard vagy még nehezebb fokozaton tolni a kihívás érdekében, ráadásul még győznünk sem szükséges, elég az előírt helyezés felett végeznünk és már kapjuk is a jutalmat. A rendszer folyamatosan figyeli és értékeli a vezetési stílusunkat, kapjuk a pontokat az ideális ív követésért, a levegőben töltött időkért, ütközésekért és ezeket még kombókba is fűzhetjük. A versenyek végén a pénzjutalom mellett a Driver szintünk is fokozatosan növekszik.

Driver 22: Az orrod alá dörgölő kis pofa

Játékmódokkal a sztori alatt fokozatosan megismerkedhetünk, a sima körversenyek, pontgyűjtős driftelések mellett élvezetes futamokon vehetünk részt egy-egy Elimination futamon, de az elektromos autók versenyén tapasztalható töltőkapukon való áthaladással még a sebességlöketeinket is menedzselhetjük, ami finoman, de megbolondítja az extra turbókkal a játékmenetet. A kevésbé izgalmas Time Attack és Time Trial futamokon felül Head to Head meccseket is nyomhatunk, de talán a legextrémebb az osztályokat vegyítő Multi-Class, ahol Dávid és Góliát csata is előfordulhat, ha egy romboló kamion bedörrent a forma és GT gépek közé. A sztori során még Point 2 Point (nem kör, hanem szakasz verseny) futamon is rajthoz állhatunk, bizony döbbenetes az Okutama területén és csodás tájain zajló száguldás.

Ha bizonyos versenyzőkkel kicsit többet erőszakoskodunk, esetleg csúnyán rájuk támaszkodunk egy féktávon, akkor bizony felkerülünk a listályára, és Nemezisünkként a következő találkozó alkalmával nem sok jóra számíthatunk. Hiába tartanak egy-egy versenynél tovább most már ezek a morcizások, sok kellemetlenséget nem fogunk tapasztalni a Nemezis rendszer okán, ugyanis túlságosan megengedő a rendszer, egy pillanatra sem szeretné kedvét szegni a játékosnak, három kör alatt simán megélhetjük az utolsókból lesznek az elsők közmondást. Főleg, hogy a gép még szándékosan rendezi is a műsort, előttünk csapódik falba valaki egy defekt miatt, vagy egyszerűen csak műszaki hibával kiállni kényszerül, a rajtot követő zsúfolt kanyarvételek pedig már-már komédiába illő pillanatokat generálnak. A 22 helyszínből 130 különböző nyomvonalú pályán versenyezhetünk, ha pedig a saját elképzeléseinknek megfelelő futamon szeretnénk megmutatni a tudásunkat, akkor a Race Creatorben mindent sajátkezűleg választhatunk meg, körszámtól, az időjáráson, napszakon, az autó osztályokon keresztül egészen a pálya útvonaláig, mindent megadhatunk.

Az autók vezethetősége minden típus esetében pofon egyszerű, kézreálló és könnyed, szerencsére a karakterisztikájukban azért van eltérés, mégha a fizikai viselkedések közel sem 100%-osan lettek leprogramozva, maradjunk annyiban, hogy az elektromos verdák, a rali, a drift vagy a túra autóktól azért másmilyen menettulajdonságokat várhatunk. A sebességélmény átadására nem lehet panasz, viszont a fékezések kivitelezésénél kicsit érthetetlen a szinte nullára történő lassulás érzése, ami irreális, darabos játékélményt kölcsönöz a komolyabb kanyarok abszolválásánál. Hogy lehetne valami ennél még arcadeabb? Olyan, mintha a Grid csapat parancsba kapta volna, hogy csinálja meg az eddigi legvezethetőbb versenyélményt, hogy még a nagyi is kontrollerre cserélhesse a fakanalat.

Garázsunkban kilencféle osztályba sorolt, száznál is több verdát szerezhetünk meg, ezeket pedig fejlesztgethetjük (ha az előirányzott kilométert levezettük velük), Erő, Gyorsulás, Fékezés, Kezelhetőség és egy Extra kategória keretein belül (bónusz Flashbacket aktiválhatunk) verhetjük el a nehezen összekapart pénzecskénket. Ha mindent be akarunk spájzolni, akkor bizony a sztori és a karrier mellett jó sok versenyt kell még kifarmolnunk, főként, hogy még a csapatunkat és a csapattársunkat is fejleszthetjük számos kategóriában, így téve még hatékonyabbá a jó eredmények megszerzését. A csapatmenedzsment immár csak egy-egy fejlődési fára korlátozódik, valamint választhatunk magunknak feltételeket szabó szponzorokat is, igaz nem fognak pénzzel teletömni. A karrier mód csoportokba sorolt, leginkább az autóosztályokhoz kötött versenysorozatokat kínál, túl sok fantáziát nem érdemes keresni benne.

A vizualitás oltárán feláldozott, hamvába holt szimuláció

Semmiképpen sem lehet a simcade stílusba beszuszakolni a Legendet, mivel nyilván más jellemzőkkel bírnak és másképpen viselkednek kigyorsításnál, kanyarvételnél, ugratásnál, fékezésnél a kamionok és a forma autók (de az elektromos dögöket és a drift verdákat is említhetnénk), de minden kategóriára jellemző, hogy pofon egyszerű az irányításuk és maximális hatékonysággal dolgoznak avatatlan kezekben is. A 2019-es Gridhez képest nagyobb és több lett, míg más területről már csak a sztorimódot tudjuk említeni újdonságként, ez pedig három év távlatában minden csak nem kielégítő. Az online 22 fős multi, ahol egy szempillantás alatt átvehetjük az irányítást a gépi ellenfelek felett, viszont még a cross-play ellenére sem gyakori, hogy összejönne ennyi ember. Technikailag sem áll stabil lábakon a többjátékos mód, akadások és szakadások is felütik a fejüket.

Vizuálisan kifejezetten erősre sikerült a Legends, pontosabban grafika terén kicseszettül odatették magukat, amit egy esős Mount Panorama futamon tapasztalunk akár külső, de méginkább belső műszerfal nézetből az ezerrel dolgozó ablaktörlők és a vízzel küzdő szélvédőn át, az valami félelmetes. Moszkvában az esti színes fényárban úszó pályán a füst, a tűzijáték és a hópelyhek mámorító hatást keltenek és akkor még a díszítőfunkciót betöltő lufitengerről vagy a csodás környezetről nem is beszéltünk. Olykor azért meg-meg döccen, a nagyobb, többszereplős karamboloknál főleg darabolódik, elvégre robbannak a részecskék, száll a füst is, szóval izzadnak kicsit az újgenerációs konzolok.  

A vájtszemű játékosok, vagy csak a szemfülesek apró részleteket is elcsíphetnek, mint a korlátok, kordonok mögött szurkoló nézők, akik külön animációkkal ragálnak a veszélyes szituációkra, ha előtük csapódunk a szalagkorlátnak. A gumifalak még mindig realitást sugározva viselkednek ütközéskor, a pálya széli objektumokat eltrafálva újabb akadályokkal színesíthetjük a pályákat és a karosszéria is egészen látványos sérüléseket tud elszenvedni. PlayStation 5-ön pedig a DualSense adaptív ravaszai tovább fokozzák a száguldás hangulatát. Az ügyesen kalibrált napszakoknak és időjárásnak köszönhetően még tovább fokozzák a vizuális orgazmust, a modern bevilágításnak köszönhetően pedig még az olyan ezerszer szétversenyzett terepek is új arcukat mutatják, mint San Francisco. A kameraállások is sokat tudnak dobni az élményen, hangzás is hozza a kötelezőt, a mesterséges intelligenciát pedig inkább érezhetjük mesterkéltnek, mint mesterinek.