Forgive Me Father – Ilyen mikor a klasszikus DOOM meg Cthulhusodik

Ha az id Software eredeti 1993-as DOOM-ja találkozna a XIII-al és az üzekedésükből sarjadt életet H.P. Lovecraft műveit olvasnák neki mesekönyvként, akkor a megzakkant kiskamaszt simán lehetne Forgive Me Fathernek nevezni. Míg a stílust és a külsőségeket szüleitől örökölte, addig a démonait, a különleges misztikus és horrorisztikus világát, amiben élni próbál, azt a Cthulhu mítosz szerint építi fel. Egyszerre zseniális, akciódús, múltidéző és talán az eddigi legjobb Lovecraft adaptáció.

A sztorit amolyan Dark Soulsosan a játék során kell összeraknunk a nyomokból, jegyzeteket, könyv lapokat találunk, melyeket megpróbálunk értelmezni és reménykedni, hogy a végén valamivé összeállnak majd a részletek. A felvezető video csak annyit köt az orrunkra, hogy választott hősünkkel, aki lehet egy újságíró hölgy vagy egy pap, azonnal csomagolunk és indulunk Pestisvillebe, mert az uncsitesónk a segítségünket kérte egy levélben, melyben különös hangokról, eltűnt emberekről és eluralkodó káoszról ír, azonban mire odaérünk már csak a hűlt helyét találjuk.

A tisztítótűzként való pusztításunk egy 5 fejezetre osztott hardcore aprítós szörnyirtás, ami a néhány rövidebb 5-10 perces és az átlag 15-20 perces pályák alapján 8-9 órás végigjátszási idővel lehetne számolni, de a későbbi pályák jóval nagyobbak, összetettebbek és az ellenfelekből is egyre durvábbakat kapunk, így a későbbi 30 perc körüli szakaszokkal, egy nehezebb szinten már simán 10 óra fölé kúszhat a játékidő. Ezt a fejlesztők egy dupla karakteres megoldással és eltérő képességekkel próbálták megduplázni, ehhez pedig csak annyi kell, hogy rákapjanak a felhasználók a játék és újra ledarálják azt. Sajnos a képességek és a különböző világító eszközökön kívül (Papocska olajlámpája kisebb távra, míg a firkász nőcske elemlámpája messzebbre világít) nem kapunk semmi más eltérését, se elágazó történetet, más útvonalakon bejárható pályákat, de még különböző fegyvereket sem.

Oldozz fel atyám, mert vétkeztem

A játékban előre haladva begyűjthetünk pár kiegészítőt, pontosabban karakterenként négy féle abilityt. Az újságíró csajszi elpöffentve egy cigit lelassíthatja az ellenfeleket, voodoo bábuval robbanást idézhet elő a közelében, a fényképezőgépével jól megvakuzva lebéníthatja az ellenfeleket, az arany fényben izzó kard pedig a nagy sebzése mellett még életerőt is tölt. A bosszúálló papunk arzenáljában akad egy öngyógyító kereszt, az ellenfeleket elkábító szenteltvíz, sérthetetlenné tevő Necronomicon, valamint egy végtelen lőszert biztosító medál. A csajszi arzenálja kifejezetten gyengén muzsikál, az életerőnket visszatöltő kard kifejezetten veszélyes, így a pap karaktere ezen a téren sokkal erősebb, de nem vagyunk rákényszerítve ezek használatára, nagyobb őrületnél eldurranthatunk egyet-egyet.

Az első fejezet lineárisabb, szűkebb, színes kulcsokat keresgélős pályái után valamivel tágabb terepeket kapunk bőséges akciókkal. Sajnos a folytatásban akad pár unalmas pálya (mint a jól felépített csatornarendszerek), de azért akad egy-egy ügyesebb megoldás is, lesz pár emlékezetes, egyben véres játszótér. A fegyverarzenálunkban a szokásos, közelharci kés, pisztoly, shotgun, gépkarabély mellett akad szigonyvető és elsőre izgalmasnak tűnő energiafegyverek, de elsőre nem erős a felhozatal. Környezetünk kevésbé, leginkább a különböző tereptárgyak szétlőhetőek, megsemmisíthetőek, a robbanó hordók pedig taktikai szerepet is betöltenek. Ellenfelekből talán több különbözőt is el tudtunk volna viselni, de azért van néhány telitalálat, mint a fejlövések ellen egy pótfejet magukkal hurcoló zombik, vagy a fejnélküli ostorral csapkodó gyerektestek, melyek konkrétan halálba fingják magukat. Az ismeretlen iszonyattal való találkozás a legtöbb esetben jól működik, egyes mocsárlények sikerültek csak gyengébbre, valamint a főellenfelek.

Az említett több, mint negyed évszázados múlttal rendelkező DOOM-os hasonlóság a pályák kitakarításában, a kulcsok meglelésében és a pályavégi kijárat elérésében is tetten érhető, na meg persze a rejtett helyekről sem kell lemondanunk. Szintén az id Software másik alkotásából eredeztethető a zseblámpa használat, mivel itt is a DOOM 3-as megoldást alkalmazzák, azaz vagy világítunk, vagy lövünk, egyszerre nem megy a kettő. Az lámpáink főleg a sötét helyek átkutatását segítik, nincs jelentősége, ha nem használjuk őket, pedig még fejleszthetőek is. Mert manapság már nincs olyan FPS játék sem, amibe ne lenne fejlődési rendszer, ez alól pedig a Forgive Me Father sem kivétel, minden elpusztított rémség tapasztalattal gazdagít a szokásos szintlépések után pedig egy pontot költhetünk el a fejlődési fán. A fejlődés jelenti a játékmenetben való változatosság nagyrészét, ugyanis a begyűjtött fegyvereink az itt elköltött pontjainkkal nem csak erősíthetők, de még módosíthatók is. Kár, hogy a fejlesztések bő fele totálisan fantáziátlan, de azért csinálhatunk a géppuskánkból lézerszerű energiafegyvert, vagy a shotgununkból egy csápos, pattogó sörétes szörnyeteget.

Egy letűnt kor technológiai megoldása több, mint nosztalgiázás

A játék második felére kicsit elfogy a szufla, sem a pályák, sem az ellenfelek nem képesek komolyabb újdonsággal előrukkolni és még idegesítő repkedő dögöket is ránk szabadítanak. Az elmaradhatatlan boss harcok sem a feljethetetlen kategóriából valók. A hatalmas szmötyi, az egyhelyből robbanószemeket köpködő csápos ocsmányság a Ca’tharsis, vagy az Azyzz névre hallgató mágusszerűség, aki egy pajzzsal védi magát, amit a Shield Alter kristályok megsemmisítésével hámozhatunk le róla szintén csak a céllövöldés kategóriák. A menüben találunk egy Endless mode opciót is, ami pontosan annyit takar, mint amit várunk tőle. Öt helyszínen indulhatunk mészárlásra választva a két hős közül, és a körökön keresztül özönlő egyre durvább ellenfelek ellen a lehető legtovább kell életben maradnunk. A körök között elég szűkmarkúan adagolja a rendszer az utánpótlást, viszont fejlődni itt is tudunk, az erősebb arénákban már magasabb szintű hőssel indulunk, így azonnal van lehetőség a fegyverek fejlesztésére.

A sprite rajzok és az animációik zseniálisra sikerültek, és bár akadnak 3D-s objektumok is, összességében biztos, hogy működőképesebb a koncepció ebben a formában, mintha valódi 3D-s modelleket használtak volna. Stílusosságon és merő retrós divatozásnál többről lehet szó, mert ezek a sprite-ok csodásan részletesen és autentikusan lettek megálmodva és bár a mozgásanimációik érezhetően korlátokkal küzdenek azért a sérülések és a megsemmisülésük szemkápráztató módon megy végbe. Egyfajta óda ez a videojátékok aranykorához, a csodás ’90-es évek piadesztálra emelése, amit egy minden elemében klasszikus lövöldeként mesélnek el. Félő, hogy a jelenlegi játékos generáció már az alapból is nehezebben emészthető H.P. Lovecrafti világ mellett, képes lesz-e értelmezni, szeretni ezt a stílust, vagy csak az aggastyán gamerek, a 40-es éveiket taposó igazi kockák elismerését szomjazó, meg nem értett gyöngyszemként veszik majd a feledés homályába.

Amit itt a designerek és a grafikusok megalkottak az valami fenomenális (persze retrós szemmel). Ilyen minőségben és hatással nem sokszor sikerült Lovecrafti világot megteremteni. A sötét folyosók és a zseblámpa használat is képes alaposan emelni a pulzus számot, ráadásul még normál fokozaton is kevés, ha csak észnél vagyunk, komolyan kell koncentrálni és jól célozva harcolni. Az atmoszféra a bevilágításnak köszönhetően dermesztően hangulatos a harmadik fejezet sötét erdejében, a felénk cammogó világító szemű villás parasztok (True Believer) igaz, hogy kihívást nem jelentenek, de alaposan megdobják a para faktort. A vízalatti búvárruhás kirándulás is jó színesítő szakasz, ahogy a képregényes effektek használata is tökéltesen illik a koncepcióba, a headshot üzenetek, vagy csak a robbanások azért dobnak az összképen. Az atom király darálós metáltémák alaposan megnyomja az akciórészeket, ellenben kicsit identitás zavarossá is teszi a Forgive Me Fathert, nem a pszichés, mitikus megközelítést támogatják. Az atmoszféra sokszor inkább misztikus, horrorisztikus, amihez valamilyen posztindusztriális atmoszférikus dallamok, valami vérfagyasztó, de tempós dark ambient taktusok jobban passzolhattak volna.