Vampire: The Masquerade: Swansong – Diétás vérszívás

Mark Rein-Hagen kilencvenes évek elején publikált táblás szerepjátéka először az ezredfordulón került a monitorokra, Christof Romuald története az egyik legszebb akció-szerepjáték volt a maga idejében, ennek ellenére erősen megosztotta a rajongókat. A kvázi sikertelenség többek között a szerencsétlen időzítésnek volt köszönhető, hiszen a játék a Diablo második részével kellett volna felvegye a versenyt, de az ördögi vetélytárssal szemben esélye sem volt. A következő gyomrost az azóta jobb létre szenderült Troika Games vitte be, a stúdió két év fejlesztést követően gyakorlatilag félkészen dobta piacra a Bloodlines című epizódot, amit különböző nem hivatalos foltokkal sikerült „hibás remekművé” varázsolni. Szerencsére közel húsz év után ismét mozgolódni kezdtek a vérszívók, legutóbb egy battle royale hullámra felkapaszkodó (Bloodhunt) játékot kaptunk, készül a Bloodlines közvetlen folytatása és befutott a Swansong alcímet viselő alkotás, amiben újra alámerülhetünk a Sötétség Világába.

A Swansong Bostonban játszódik, ahol a vámpírok éppen a helyi Camarilla új vezetőjének ötletével próbálnak megbarátkozni. Hazel Iversen békét szeretne teremteni a Klánok között, ezért összejövetelre invitálja a befolyásos családok képviselőit, azonban a Masquerade néven ismert esemény olyan vérfürdőbe torkollik, ami a hatóságok figyelmét sem kerüli el. A több fejezetre bontott történet során három karaktert irányíthatunk. Galeb a Ventrue klán kíméletlen törtető arisztokratikus sarja, Emem a Toreador klán képviselője, aki gyűlöli a smúzolást és a politikát, valamint nehezen viseli az irányítást, míg Leysha a Malkavian prófétája, aki mentálisan meglehetősen ingatag személyiség.

Mindegyik karakter megkapta a saját egész szépen kidolgozott, személyesebb elemeket is tartalmazó történetszálát, amelyek egymástól függetlenül futnak, de azért bizonyos pontokon érintik egymást. Bár minden főszereplő halálosan veszélyes a maga módján, ezúttal az akció teljesen másodlagos, hiszen egy szerepjátékos elemeket bőven alkalmazó narratív kalandjátékot kapunk. A Swansong szinte teljes mértékben párbeszédekre épül, nagy hangsúlyt fektet a könnyebb-nehezebb rejtvényekre és a nyomozásra, számos döntés elé állít bennünket és azok következményeit is komolyan kezeli.

Minden vámpír rendelkezik különleges képességekkel, amelyek az örökségüktől függenek. Emem rendkívül gyors, könnyebben tudja uralni és irányítani az embereket. Galeb igazi végrehajtó alkat, aki elsősorban a fizikai erőben hisz, de finomkodni és alakoskodni is tud. Leysha pedig mestere a megtévesztésnek, láthatatlanná tudja tenni magát, felveheti mások személyiségét és előre lát bizonyos dolgokat. Minél többet áldozunk egy-egy képesség fejlesztésére, annál többet tudunk kihozni belőle. Az olyan készségek, mint a pszichológia, az oktatás, vagy a meggyőzés mind újabb lehetőségeket nyitnak meg előttünk.

Egyes képességek használatához akaraterőre lesz szükség, amit begyűjtött tárgyakkal és a párbeszédek során sikeresen használt meggyőző technikákkal lehet gyarapítani. Természetesen vannak sokkal intenzívebb, varázslatként értelmezhető vámpír-készségek, amik viszont jelentős hatással vannak a vérszomjunkra, ezt csendes zugokban lecsapolt áldozatokkal lehet enyhíteni. Bár az említett képességek használata csábító lehet a hozzájuk tartozó sávok feltöltése nem egyszerű feladat, így a vámpír-lét előnyeit csak korlátozottan tudjuk kihasználni.

A játék egyik erőssége, hogy bár néhány dolog statikus, komolyan befolyással lehetünk egyes történésekre. Okosan sáfárkodva számos olyan infót begyűjthetünk, vagy utat megnyithatunk, ami mások elől rejtve marad, ezzel könnyítve meg az előrehaladást. Az információszerzés a klasszikus formában zajlik. Minden fiókban, széfben találhatunk valami érdekes dokumentumot, minden NPC szolgálhat használható pletykával, de a festményeket is érdemes alaposan átnézni, rejtett üzenet után kutatva. Ha nem találunk egy ajtót vagy széfet nyitó kódot nincs minden veszve, mert szükség esetén egy kis hackelés segít a problémán. Szerencsére egy köztes szekvenciát elbukva nem akadunk meg végletesen, csupán más megoldást kell találni a folytatásra.

A játékhoz a Cyanide alá tartozó, Clément Plantier vezette Big Bad Wolf az asztali szerepjáték ötödik kiadását vette alapul. Boston kidolgozása alapvetően szép a karakter-dizájn is rendben van, az alkotók szemmel láthatóan figyeltek a részletekre. Sajnos az animációk már kevésbé igényesek, a szereplők mozgása jellemzően darabos, ahogy a mimika is kiábrándító. A társalgás közben felvett pózok szimplán csak viccesek, a semmibe meredő élettelen tekintetek leginkább a korai Bioware játékokat idézik. A tesztelés során sikerült néhány bosszantó hibába is belefutni, szorultam falba és lépcsőbe, a kamera és kurzor sem mindig állt a helyzet magaslatán, amelyek miatt képtelen voltam rendesen navigálni, ez főként a lopakodós szekvenciák esetében volt kellemetlen.