Steelrising teszt – Én, a robot

A Steelrisinggal bizony beérett a Spiders csapata. Rengeteg souls-like klónhoz lehetett már szerencsénk az elmúlt években, de kevés igazán egyedi és működőképes megközelítést tudunk felhozni a műfaj megalkotóját, a From Software-t leszámítva. A Spiders sem reformálta meg a műfajt, de mutatott egy egyedi korszakban játszódó alternatívát, amit minden hétköznapi játékos is nyugodtan kipróbálhat. Itt mindenkinek van esélye érvényesülni.

A történet szerint 1789 környékén járunk a Bastille ostroma és a monarchia bukásának kezdetén. A Steelrising azzal a gondolattal játszik el, hogy mi lett volna, ha XVI. Lajos egy robothadsereget felállítva leverte volna a felkelést. A robotok senkit és semmit nem kímélnek, férfiak, nők és gyerekek mészárlása zajlik, Párizs lángokban és úszik a vérben. Aegis egy táncos szórakoztató robot, még Marie Antoinette testőrének készítette Eugéne de Vaucanson, és Marie megkéri bodyguardját, hogy vágjon utat az őrült robotok uralta Párizson keresztül. Itt kezdődik történetünk, így a tudatára ébredt automatával nekiindulunk a párizsi szörnyűségek felderítésének.

Az arcunk és néhány látványelem megválasztása után, immár a négy kaszt egyik harcosaként elindulunk Saint-Cloud, azaz a királyi birtok és környékének felderítésére, majd a szálak számos ismert párizsi helyszínre elvezetik kecsesen mozgó karakterünket. Egy-egy tárgyból vagy egy NPC-vel beszélgetve visszaemlékezések útján ismerjük meg a háttértörténetet, az automaták misztikus megvadulásának okát és hősünk múltjának részleteit. A korszakra jellemző ikonikus helyszíneket járhatunk majd be, és a forradalom korszakából ismert történelmi alakokkal kell majd kokettálnunk, számos küldetést kapunk például Robespierre-től vagy La Fayette-től.

Vérbe fojtott forradalom

Kezdetben a királyi kastély környezetében csak háztartási és kerti gépek, kaszával, baltával hadonászó prototípusai kellemetlenkednek, de ahogy kimerészkedünk a romos, háborús pusztítás nyomaitól sújtott utcákra és városrészekre egyre kellemetlenebb gépek próbálnak ránk mászni. Távolsági támadásokkal is kellemetlenkedő Guards Muskateerek, gépesített vérebek (Light Jaguar, Lion Guard), kígyóként vonagló Serpent Stalkerek, dupla bunkóval hadonászó Assault Acolytes-ok, madarakat idéző szárnyas Falconok vagy Phoenixek és pusztító óriás bunkóval lesújtó Lightning Ram-ok (a számszerkarós Ballista Ram még ennél is idegesítőbb) fogják megkeseríteni sorsunkat. A humorosabb vonalból származnak az egyébként csöppet sem finomkodó Musicians fajtájó Trumpetes vagy Violinist robotok, valamint a konyhai munkások, azaz a Butcher és Master Chef gépek is kegyetlen fűrészelésre képesek.

 A gép a gép elleni harc legfájóbb pontja a gépesített viselkedés. Sem a mesterséges intelligencia nem erőlteti meg magát, sem a játékos nem kap rendes harcrendszert, amivel élményszámba menne az irtásuk. Kapunk egy sima és egy erős támadást, valamint a választott fegyvereink egy-egy speckó támadást. Értelemszerűen, ha valamilyen nagyobb fejszét vagy pörölyt forgatunk, akkor lassabb, de erősebb csapásokat mérhetünk, ellenben, ha már egy kecses csajszi robot főhősünk van, akkor a kardokkal, bajonettekkel, karmokkal és legyezőkkel gyorsiramú, pörgéseket is bevető aprítást rendezhetünk. Az egyes fegyverek speckó támadásainak elsütéséhez Alchemical Capsule töltetekre lesz szükségünk, szerencsére bőségesen osztja a rendszer ezeket a kapszulákat. A Bodyguard kaszt mellett a Soldier távolsági sebzést is képes osztani, a Dancer védekezéssel kombinálja a harcot, az Alchemist pedig fagyasztással egészíti ki a sebzést.

Egyébként nincs röghöz kötés, bármely kasztot is választjuk, használhatunk mindenféle fegyvert és a fejlesztések terén is saját kedvünk szerint formálhatjuk karakterünket. Souls-like módra gyűjtögetjük a lelkeket, azaz itt Anima Essence néven futnak és az ellenőrzőpontokat itt a Vestal szobrok jelentik, ezek a helyi tábortüzek. Ezen villamosszékekbe helyet foglalva elkölthetjük az eszenciát magunk és fegyvereink fejlesztésére, de akár vásárolhatunk is belőle (vagy eladhatjuk a felesleges vackokat), valamint menedzselhetjük a felszerelésünket, mivel Aegis a korszakra jellemző ruhákat ölthet magára. Különlegesen ritka alapanyagokból (Lavoisier Catalyst / Sublimator) fejleszthetjük a helyi Estus Flaskünket, így növelhetjük az életerő visszatöltésre szolgáló kis olajoskannák számát és az általuk kiváltott regeneráció mértékét.

Természetesen, ha fejlesztéseket végzünk, akkor újra visszatérve a világba az összes ellenfelünk újra éled, biztosítva egy kis farmolást, ami olykor nagyon jól tud jönni. Hat területen (Power, Durability, Vigour, Engineering, Elemental Alchemy, Agility) fejleszthetjük Aegist, a szokásos támadási erő, energia, állóképesség, védelem és a különböző elementáris behatások elleni védelmünket növelhetjük. Ezeket limitálták, maximum 20-as szintig lehet őket növelni, és bizony nem elég mély a fejlődési rendszere. Pár óra alatt feltornásszuk az erőnket meg a kedvenc fegyverünket ötös szintre és addigra pont elfogy a Steelrising is. Igaz, hogy ügyesen ugráltat a helyszínek között és az újabb képességekkel a régebbi helyszíneken is új helyekre juthatunk el gyűjtögetni, de monotonitás, fásultság, ellaposodás jelentkezik.

Kezdetben azt hihetnénk, hogy az alkémiának komolyabb jelentősége van ebben az alternatív világban, elvégre az ellenséges robotok is előszeretettel osztanak tűz, áram vagy jégsebzést, de kimerül a különböző ellenállást biztosító szérumok és gránátok használatában. Nem kell komolyabb méregkeverésre számítani. Aegis különlegessége, hogy zárt modulokkal szerelték fel, így kulcsok gyűjtögetésével négy modul helyet nyithatunk meg, melyeket harmadik szintre is fejleszthetünk. Négy további tulajdonság javító modult tudunk berakni a rendszerünkbe, bőségesen lesz majd miből válogatni.

A Dark Souls címekkel ellentétben sokkal könnyebb a felszedhető eszközök használata, mindent szinte egyből tudunk, hogy mire jó, az gránátokat (tűz, jég, elektromos sebzés) kifejezetten jól használhatjuk és a hat betárolható kiegészítőt a boss harcok során ügyesen kombinálva sokat könnyíthetünk a dolgunkon. Félre értés ne essék, itt is könnyedén ledarál egy-egy boss, ha szerencsétlenkedünk, de ha kicsit ügyesek és leleményesek vagyunk, akkor tudjuk melyik fázisban érdemes egy állandó staminával ellátó potiont felhörpinteni és gyorsan lekapni a dög életerejének nagy részét, így a végét akár mér távolról gránátokkal is elrendezhetjük. Egy jó fagyasztós gránátsorozat képes a legvadabb dögöt is lelassítani kicsit.

Párizsi romantika helyett robotizált harcok

A pályaszerkesztés is sokkal egyszerűbb, szinte pár sarok után nyithatunk egy újabb rövidítést, rengeteg út vezet vissza a biztonságos mentést és Essence-eink elköltést lehetővé tevő Vestal pontokhoz vagy a helyszínek közötti utazást biztosító gépesített kocsinkhoz (az utazás mellett ugyan úgy funkcionál, mint a Vestal szobrok). Ennél fogva fantáziátlanabb kicsit a pályatervezés, borzasztó lineáris, szűk ösvényeken, csatornákban és házak közötti utcákon kóborlunk labirintus szerűen. Vannak ugyan szétverhető hordók és dobozok, olykor néhány köcsög, de nem sok tárgyal léphetünk interakcióba, statikusnak nevezhető a környezetünk. Egyes peremekre, magaslatokra felkapaszkodhatunk, viszont néhány területet, mint a tetőket nem enged használni a rendszer, azonnal lecsúszunk róluk. Idővel aztán szerzünk egy kis kiegészítő felszerelést (a bossok képességeit nyúljuk le) és áttörhetünk arra alkalmas falrészeket vagy a kampós kiszögellésekre közlekedésünket megkönnyítendő felcsáklyázhatjuk magunkat. 

Az 1700-as évek végének Párizsa mondjuk egy nagyon ügyes elképzelés volt, még a kivitelezés terén is vannak nagy találatok, de nem sikerült kellően változatossá tenni. A helyszínek többsége nagyon hasonlít egymásra, a romos lovaskocsik és utcai árusok hordói, dobozai között, olykor sikátorokban vagy csatornarendszerekben bóklászva beleféradunk a kitéréses csépelésbe. Körülbelül 80%-ban a forradalom leverése utáni romos, véres utcákat fogjuk bejárni, így Luxembourg és a The Bastille morózus területei után üdítő változatosságot csak a végső Versailles kirándulásunk csempész a játékba. Még Saint-Cloud kicsit vidékiesebb megvalósítása vagy a Montmartre bányavidéke sem ránt ki a lineáris, sötét utcák takarításába való belefásulásból, sőt utóbbi a bányarendszerével még inkább beszűkíti a teret.

Audiovizuálisan amolyan jobban sikerült Spidersös felső középszerűség lett a Steelrising. Meg lehet szeretni, de nem száll versenybe a jelengenerációs konzolokat kifingató fantasztikus alkotásokkal, pedig egészen hitelesen fest a korabeli látvány. Technikailag akad egy-egy hiányzó textúra, rondák az átvezetők, az eltűnő hangeffektek sem ritkák (síri csöndes atmoszféra és csak a dialógusok szövegei szólnak). Olykor képes csúnyán bebugzani, több ezer lelket is veszíthetünk, ha valahonnan mélybe zuhanunk, ugyanis megesik, hogy a rendszer nem rakja fel a zuhanásunk helyére a csomagunkat. Legalább a tereptárgyakban nem akadunk fent, sőt sok esetben védelemként használhatjuk a harcban, kisebb taktikai megoldás, időt nyerhetünk vagy egyszerűen csak ügyesen kijátszhatjuk a gépet fedezékből támadva. Ezt még a boss harcok során se legyünk restek alkalmazni. A saját fejlesztésű Silk Engine igen lassan képes betölteni a textúrákat, sokszor a szemünk előtt zajlanak a folyamatok, viszont egyes átvezetőkben ügyesen játszanak a kameraszögekkel. Erre nagyon-nagy szükség van, ugyanis a főhősünket leszámítva (robotikus kerámiabab arc telitalálat) az NPC-k arcai gyalázatosan rondák, ami azért fájó, mert egy akció-RPG-hez mérten elég sokat kell majd beszélgetnünk, de az animációk terén is vannak problémák. A korabeli francia miliőt és az egyes nevezetes helyszíneket ügyesen teremtették meg és laikus számára akár még hitelesnek is tűnhetnek.