A videó- és számítógépes játékok mára kétségtelen a tömegkultúra meghatározó részévé váltak; a több mint ötvenéves múltra visszatekintő iparág nagy utat tett meg a kezdetektől. Az áttörést a hetvenes évek hozták, amikor az ún. mikroszámítógépek a szélesebb közönség részére is elérhetővé váltak, míg a nyolcvanas évek elején megszülettek a korszakot meghatározó nyolc bites készülékek. Sorozatunk a számítógépes játékok aranykorát azaz a 1980-1993 közé tehető merész, kísérletezéssel teli időszakot igyekszik visszaidézni…
Nosztalgikus kirándulásunk elsőként az akciójátékok világába vezet, ahol a hősök szüntelen megpróbáltatások közepette a világ- és/vagy kedvesük megmentésén, esetleg saját jólétük megalapozásán fáradoznak. A legkorábbi akciójátékok jellemzően egyetlen képernyőn játszódtak, de hamar befutottak a függőleges vagy oldalirányú görgetést használó, összetettebb pályákat tartalmazó címek. A labirintusjátékok felülnézetből mutatták a bonyolult útvesztőket, ezek a játékok leginkább a kétszemélyes macska-egér kergetőzésre, gyors reflexekre és a térbeli tájékozódás képességére építettek.
Ezeket váltották a lövöldözős labirintusjátékok, amelyben a hős már nem csupán a menekülő préda szerepét kapta, hanem fegyvert ragadva, tevékenyen is részt vehetett a kalandban. A következő szintet a térbeli útvesztők képviselték, amelyekben minden irányban szabadon lehetett mozogni, a korábbinál fejlettebb térélménynek egyetlen hátránya volt, hogy a karakter esetenként takarásba került, amit ún. ellen beállítással azaz a helyszín tükrözésével orvosoltak a készítők.
A különböző akadályok leküzdéséről szóltak a platformjátékok, amelyek a pontos időzítésre és gyors helyzetfelismerésre alapoztak, s ahol a hősök már különböző szinteken (platformokon) voltak kénytelenek szembenézni a nehézségekkel. A platformjátékok egyik népszerű oldalágában földalatti barlangokban elrejtett kincsek vagy ősi ereklyék után kutakodhattunk, miközben számtalan furfangos csapda nehezítette az előrejutást. A különböző helyszínek függőleges elrendezése sokszínű, változatos és összetett játékmenetet eredményezett, ami csak tovább növelte a stílus népszerűségét.
Nagyon keresettek voltak a sikerfilmek alapján vagy mozihősök szerepeltetésével készített kalandok, amikben a játékosok úgy érezhették, hogy a kedvencük sorsát tartják a kezükben. A nyolcvanas évek közepére megérkeztek az oldalra scrollózós játékok, amelyek hatalmas, összetett világokat tudtak a képernyőkre varázsolni. A korszak egyik legismertebb alkotása a Prince of Persia (1989), amely nagyszerűen ötvözte a labirintusjátékok jellemzőit a platformjátékok ügyességi részeivel. A keleti meséket megidéző környezet és a szívhez szóló történet annak ellenére aratott nagy sikert, hogy korabeli játékok a pörgős, gyors játékmenete mellett kifejezetten lassúnak számított.
Jordan Mechner nagyon unta a fantasy és sci-fi díszleteket, ezért a keleti meséket alapul véve alkotta meg kalandját. A halálos csapdákkal teli palotát úgy tervezte meg, hogy a játékosnak az őrök kiiktatása mellett az adott szakaszon elhelyezett csapdákkal is számolnia kelljen. A herceg csodálatos, lenyűgöző animációját ún. rotoscoping technikával készítette el, amihez a testvére szolgált modellként, de a húszas- harmincas évek akrobatikus kalandfilmjeiből is sokat merített.
Egyszerűbb, inkább az ösztönökre ható stílus volt a shoot’em up!,amiben valamilyen fegyver segítségével mindenkit el kellett takarítani az útból. Ezeknek az alkotásoknak leginkább a Spacewar! (1962) című játék tekinthető az ősének, amely nyomán elképesztő mennyiségű klón árasztotta el a piacot. A kezdeti másolgatás után aztán jöttek a bombázós, repülős és helikopteres címek, majd a nyolcvanas évek közepétől a vertikális és horizontális scrollozást alkalmazó űrjátékok. A hangulat fokozásának érdekében a készítők parallax scrollozású háttérrel és vetett árnyékolással igyekeztek kezdetleges térhatást szimulálni, de akadtak olyanok, akik pl. a talaj elemeinek mozgatásával próbálták hangsúlyozni a térbeliséget.
A javában tomboló Star Wars-láz természetesen a videojátékok világába is begyűrűzött, az Atari 1983-as játékában naná, hogy a Halálcsillagot kellett elpusztítani. A lövöldözős játékok közül western címek sem hiányozhattak, ezek eleinte a sikeres filmeket másolták és egyfajta, vadnyugati díszletek között játszódó mozgó céllövöldék voltak. A western-téma mellett népszerűek voltak a kommandós játékok, amelyeken érezhető volt a korabeli akciómozik hatása. A stílus egyik mintapéldánya a Commando (1985), amely szinte egy időben érkezett a hasonló című filmmel, s aminek hőse az elpusztíthatatlan katona archetípusa volt.
A kommandós játékok általában vertikális nézetet használtak, de oldalnézetes címek is akadtak, amelyek a platformjátékok ügyességi részét keverték a vérbő akcióval. Érdekes színt hozott a műfaj korai időszakába két komolyabb hangvételű, taktikai lövöldékre hajazó cím; az Infogrames Hostages (1988) című játékában egy terrorellenes osztag tagjaként kellett túszokat menteni, míg a MicroProse által készített Airborne Ranger (1987) a taktikára, szervezésre és pontos kivitelezésre helyezte a hangsúlyt. Szintén a nyolcvanas évekre voltak jellemzők a fantasy-shooterek, amelyek időnként már kezdetleges szerepjátékos elemeket is tartalmaztak. A főként felülnézetes kalandokban már különféle praktikákat és a természet erejét is bevethettük, de a mágia használata is jellemző volt.
Némileg barátságosabb vagy inkább nemesebb harcmodort képviseltek a verekedős vagy beat’em up! játékok, amelyekben a lövöldözés helyett, a közelharci jártasságon és ügyességen állt vagy bukott minden. A legnépszerűbb küzdőjátékok a keleti harcművészetekre ill. az elhatalmasodó nindzsa kultuszra építkeztek, ennek megfelelően a játékosok csupán a puszta öklüket, vagy szúró- és vágófegyvereket használhattak a küzdelem során. A korai verekedős játékok főként oldalirányban mozgó címek voltak, melyekben a főszereplőt jelentős túlerő támadta, s a kihívást jellemzően az egyre gyorsuló és erősebb ellenfelek jelentették.
A korai verekedős játékok között találjuk Jordan Mechner Karateka (1984) című alkotását és a Karate Champ című játékot, amely arról volt híres, hogy a benne szereplő karakterek tizennyolc támadó és védekező mozdulatot ismertek. A küzdő felek eleinte zárt helyszíneken (dojo, szentély) mérték össze tudásuk, később a főhős már nagyobb területeket is bejárhatott az összetett küldetéseket teljesítve, amelyek végén rendszerint egy nagyobb tudású főellenséget kellett megruházni. A hagyományos helyszíneket később nagyvárosi, középkori vagy fantasy díszletek váltották, majd a barbár filmek hatására előkerültek a buzogányok, kétkezes kardok és lándzsák.
A hack’n slash néven is emlegetett címekre jellemzők voltak a különböző szörnyek és mitikus lények. A japán szörnyfilmek hatása erre a műfajra gyakorolta a legnagyobb hatást, nem volt ritka, hogy a hatalmas, eltorzult kreatúrákat csak emberfeletti küzdelem árán lehetett győzni. A kilencvenes évek elején aztán ismét visszatértek a hagyományosabb címek, ami többek között a játékokat futtató gépek teljesítményének is köszönhető; a stílus felvirágzását elsőként a Street Fighter 2 (1991) használta ki, amelynek legnagyobb vonzerejét az eltérő harci stílusok és a különböző kombók jelentették. Az intenzív és látványos utcai harcokat egy évvel később földbe döngölte a Mortal Kombat (1992), ami minden korábbinál brutálisabb és véresebb játékmenettel rendelkezett és közvetlen hatással volt az ESRB létrejöttében.
Az akciójátékos aranykornak magyar vonatkozása is van, hiszen minden idők leghíresebb és legsikeresebb C64-játéka hazai fejlesztők nevéhez fűződik. A The Last Ninja (1987) alapvetően beat’em up alapokra épült, de a továbbjutáshoz egyszerűbb logikai vagy ügyességi feladatok megoldására is szükség volt. Elképesztő munka és némi kompromisszum árán sikerült a játék részletes grafikáját, valamint a karakterek páratlan animációját bepasszírozni a 64K memóriába. Sajnos a fejlesztés körülményei jól példázzák az akkori viszonyokat, ugyanis a SoftView hiába dolgozott éjjel-nappal, a megrendelő (System3) végül a magyarok teljes mellőzésével adta ki a játékot.
