A Fictional Games teremtette Amnesia széria a gigantikus fosatásaival azonnal beírta magát a videojátékok horror listájának történelemkönyvébe. A svéd malmői csapat már 2007-ben megalapozta a borzongást a Penumbra trillógia elindításával és azóta is fokozatosan formálja a műfajt játéksok millióira hozva a frászt. Legutóbbi Amnesia: Rebirth sivatagi barlangos túlélése is tudta tartani a hatásos és élvezetes színvonalat, de kérdés, hogy három évnyi fejlesztés elég-e ahhoz, hogy ne váljon középszerű futószallag termékké az Amnesia?

A válasz vegyes. Igen is, meg nem is. A bunkeres túlélés hozza, amit kell és tartja a színvonalat, de ezt úgy tudja csak elérni, hogy számos elemet átemel elődeiből és ezzel kicsit spórolás szagúvá válik. De kezdjuk Henri Clementel, aki az első világháborúban francia katonaként harcol a nácik ellen 1916-ban. Hősünk barátja, Augustin Lambert keresésére indul, akit súlyosan sérülten meg is talál, de egy váratlan tüzérségi támadás őt is csúnyán elintézi. Eszméletlenségből térünk magunkhoz és már indulhat is a rejtélyek feltárása, elvégre nem tudjuk, hogy mi lett barátunkkal, hogyan kerültünk a bunkerba és miféle ocsmány szörnyeteg terrorizálta az itt meghúzódó katonákat.

A szörny kifejezetten a sötétet szereti, így megpróbáljuk mindig működésben tartani a generátort üzemanyag kannák felkutatásával. Az első percekben végzett kutatásaink eredményeként pedig megtudjuk, hogy az itt állomásozó tisztek menekülés közben berobbantották az egyetlen kijáratot (feláldozva pár katonát és ezzel próbálták bezárni a szörnyet), így jó lenne egy kis dinamitot találni, hogy kimenekülhessünk ebből a pokolból. Érdemes figyelni az első percekben, hogy milyen alap megoldásokkal dolgozik a rendszer, ugyanis, ha később nem jut eszünkbe, hogy bizonyos zárt faajtókat be is törhetünk egy nehéz tárgyal, akkor nagyon durván elakadhatunk. Tartsuk szemmel a sérüléseink mértékét is és mihamarabb csillapítani a vérzéseket, ugyanis jobban kiszimatolnak a veszélyes dögök, ha testnedveinkben ázunk.

Halálos menedék

A képernyő előtti játékos is ázhat a testnedveiben, ugyanis a nyomasztó barlangrendszer csapdái, patkányai és a halálos szörnye rendesen ránk fogják hozni a frászt. Az első néhány óra zsigeri feszültséggel telik, feltéve, ha van hajlandóságunk komolyan venni a játékot. Az a brutális valóság, hogy egy műfajidegen tesztelő akár szét is alázhatná a bunkeres rettegést, ugyanis sokszor prinyó elemekből építkezik, viszont zseniálisan teszi azt. Maximális hatásfokkal is csak megfelelúő körülmények között képes teljesíteni, így a felhasználó részéről is szükség van egy kis együttműködésre. Egy jó fülhallgatóval, megfelelően sötét atmoszférát teremtve a fogyasztás helyszínén, simán instant rettegés eszenciaként tud működni.

Azonban úgy két óra után rohamosan veszít a kezdeti varázsából, fárasztónak és idegesítőnek fogjuk találni az állandó rohangálást, ahogy tucatszámra loholunk vissza újratölteni a generátort, hogy legyen egy kis világításunk a kutatáshoz. A rettegés fokozásának érdekében a fejelsztőknek meg kellett hozni néhány keményebb döntést is, ami miatt kicsit sutának, GYP-snek tűnhet a The Bunker. Harcrendszer és gunplay körülbelül nincs is, mert csak időnyerésre, a szörny megfékezésére használhatunk fegyvert vagy gránátot, a patkányok elég nagyokat képesek harapni és az is igencsak kiábrándító, hogy ha időben bebújunk egy asztal alá, akkor nem vesz észre minket a bestia még egyetlen centiméterről sem. Az is megmosolyogtató, hogy egyik kezünkben világítunk a lámpával, a másikban szorongatjuk a pisztolyt és közben még tudunk cipelni egy méretes kőtömböt is Jedi erővel levitáltatva.

A játékmenetet illetően a korábbi rész történetközpontúbb megközelítése helyett, itt most az akcióra fektették a hangsúlyt. Szó szernt, mert a Rebirth-höz képest, már jóval kevesebb mesélős bejátszást tolnak az arcunkba, ritkábban gyűjthetünk be valamilyen információval szolgáló dokumentumot, levelet vagy fényképet, ellenben az ellobbanó puskapor mennyisége megugrott. A széria életében először a Bunker behozta a fegyvereket az eszközkészletünkbe, ami valahol érthető a világháborús korszak révén. Persze nem az új DOOM játékokkal akarnak versenyezni, itt egy-egy töltényt tehetünk zsebre és a szörnyet sem tudjuk lelőni, csak taktikai szempontból lassíthatjuk, elijeszthetjük. Pisztolyunk mellé robbanó vagy gáz gránáttal ügyeskedhetünk, az üres üvegeket és rongyokat egy kis üzemanyag feláldozásával hasznos Molotov-koktéllá kraftolhatjuk össze, vagy egy fadarabra tekert rongyot fákjának használhatunk.

Nem baj, ha amnéziásak vagyunk

Sok elemét átemelte a Rebirthből, mind vizuálisan, mind játékmenetben, mind pedig rendezésben, dramaturgiailag, így leginkább azoknak fog komolyabb újdonsággal szolgálni, akik először találkoznak Amnesia játékkal vagy a széria indulásakor találkoztak vele legutóbb. A tárgyak gyűjtögetése és azok használata, most is egy ugyanolyan szűkös inventory-ban zajlik, de egy központi ládában tudunk tárolni hasznos alapanyagokat, ami megintcsak fokozza a rohangálás mértékét. A bunker központi része a tiszti részleget fedi le néhány folyosóval kiegészülve, ahonnan később megnyitható pályaszakaszok érhetők el, mint a börtön, a katonák szállása, a karbantartók részlege és a fegyvertár. Ezúttal kisebb játszóterünk lesz, nem annyira változatos a környezet és az atmoszféra, de legalább hatásos. Persze vizuálisan nem egy generációs etalon, nem a Frictional Games diktálja a színvonal legfelsőbb szintjét, de jól néz ki a fény-árnyék játék, harapni lehet a sötétséget, sokat fogunk szinte vakon szerencsétlenkedni, elvégre a dinamós felhúzós lámpánk zaja felfedi a tartózkodási helyünket.

A vakoskodó szűkölős kutakodás során szinte már meg is felejtkezünk arról, hogy háborús körülmények között egy bunkerban küzdünk a túlélésért, de jól időzítve egy külső detonáció megrázza a földet és jelzi, hogy dúlnak még a harcok a föld felszínén is. Olykor a pályatervezők kivezetnek a vér áztatta battlefieldre is, mikor realizáljuk egy pillboxba felmászva, hogy az élesen hallatszódó csapódások bizony egy távolban minket kergető mesterlövész becsapódó lövedékei azonnal fedezékbe ugrasztanak. Miután néhányszor szemtől szemben találkoztunk a lénnyel, később már nem lesz különösebben érdekes és félni sem fogunk tőle olyan mértékben, ritka fantáziátlan egy lényt raktak össze. A végjátékra, ami egyébként 5-6 óra magasságában trónol, már nagyon elfárad a szörnyünk és a helyszín is agyonnyomott szűkösségével, de a legnagyobb baj, hogy a katarzis elmarad még a kétféle befejezés ellenére is.