Ha szóba kerül az ezredfordulón alapított Arkane Studios neve, a legtöbb játékosnak a Dishonored és a Prey ugrik be, pedig a francia csapat az Arx Fatalis című szerepjátékkal váltotta meg belépőjét a játékvilágba. A stúdió kezdetben nagyobb projektekben volt beugró, nekik köszönhető pl. a CoD: World at War többjátékos módja, de a Bioshock 2 animációs és művészeti munkáiból is részt vállaltak. A csapat The Crossing címet viselő alkotása anyagi okokból a fiókban maradt, végül a Zenimax Media ajánlatára rábólintva belefoghattak Corvo Attano mindent megváltoztató kalandjába.

A stúdió utolsó játéka alaposan megkavarta a kedélyeket, mert ugyan a PREY újrakevert változata nem sikerült rosszul, de a szerepjátékos elemeket is felvonultató, kifejezetten lassan építkező űrkaland, csak nyomokban emlékeztetett az alapjátékra. A franciák párszor bizonyították, hogy narratívában erősek, így ha nem is tűkön gubbasztva, de vártuk az új alkotást. A Deathloop játékmechanizmusát tekintve kevéssé formabontó, azonban a sztorit újszerű módon vezeti elő.

A mese lényege, hogy az általunk alakított Colt Vahn egy fura időhurokban ragad, így (amolyan Idétlen időkig módon) huszonnégy óra elteltével újraindul a napja. A történet kezdetén emberünk teljesen tiszta lappal indul, fogalma sincs hol van, miért került Blackreef szigetére és egyáltalán kicsoda? A helyzetet csak tovább kavarja, hogy egy hölgyemény folyamatosan utasításokat vakkant a fülünkbe, így sok választásunk nem marad, mint kideríteni mi folyik körülöttünk.

A játékrendszer kezdetben elég kuszának tűnik, az információk hiánya sem segít túl sokat, s ugyan a rendszer igyekszik támpontokat nyújtani eleinte rohadt elveszettnek érezzük magunkat. Ahhoz, hogy tisztuljon a kép szinte az összes létező dokumentumot fel kell túrni, el kell olvasni és raktározni, mindez azért fontos, mert a következő loop során ezekből már lehet gazdálkodni. A napszakoknak kiemelt szerepe van, ugyanis más területeket járhatunk be reggel, délben, délután vagy este, ráadásként akadnak olyan események amik csak egy meghatározott időszakban érhetők el, viszont a kirakós szempontjából fontos infókkal szolgálhatnak.

A folyamatos körforgásból nyolc kiemelt karakter likvidálásával lehet szabadulni, azonban ezeket egyetlen nap (vagy loop) alatt kell eltenni láb alól. A célpontok felkutatása nem egyszerű, nem csupán azért mert követőik védelme alatt állnak, hanem mert mindegyik a térkép más és más pontján található, így komoly szervezettségre van szükség a becserkészésükhöz. Egy etap alatt kétszer fekhetünk ki büntetlenül, a harmadik kudarc egyben azt is jelenti, hogy új napra fogunk ébredni.

Halálunk esetén (legalábbis kezdetben) az összes fegyver és képesség megy a levesbe, csupán az addig begyűjtött információk szolgálnak kiindulási pontként. Mindez azt jelenti, hogy a tudás bizony hatalom, ezért érdemes az utolsó cetlit is elolvasni, amire menet közben rátalálunk. Ahhoz, hogy ne kezdjünk teljesen ruppótlanul minden napot, érdemes vadászatot indítani az ún. Residuum-pontokért, amiket felhasználva bebiztosíthatjuk az arzenálunkat, valamint hasznos képességekre tehetünk szert.

A feladtunk teljesítésében nem csupán a maszkokat viselő ellenfelek akadályoznak, ugyanis a korábban említett nőszemély sem marad végig külső szemlélő. A hölgyet nem csak a gép irányíthatja, hanem (amennyiben engedélyezzük) más játékosok is, utóbbit azonban csak némi gyakorlás után érdemes kipróbálni. A csaj arrogáns és alkalmanként rendkívül harcias, képes a legváratlanabb pillanatban pontot tenni egy napunk végére.

Érdekes lehetőség ugyanakkor, hogy egy haverral összedolgozva akár szövetségest is fabrikálhatunk belőle, aki a célpontok likvidálásába is segédkezhet. Emberünk fejleszthető, a megnyuvasztott Látnokokból extra képességek nyerhetők, amiből egyszerre kettőt cipelhetünk magunkkal. A rendszer a sunnyogást és a rambózást is támogatja, bár utóbbit már csak értékelhető szint felett és megfelelő fegyverek birtokában érdemes bevállalni.

A látvány stílusosként címkézhető, a helyszínek felépítése változatos, de messze van a next-gen jellemzőktől. Vagány klubok, pazar kúriák, tudományos komplexumok és lepusztult katonai létesítmények váltják egymást, minden terület tartogat kihívást. A játék alapvetően a hatvanas évek vizuális jegyeit (építészet, divat, belsőépítészet) használja, ami mellé jóféle rock- és jazz/fusion muzsikákat válogattak. Bár összességében Blackreef kevésbé karakteres, mint Dunwall volt, de azért akadnak olyan helyszínek amikre sokadjára is szívesen mentünk vissza.

A fejlesztők a Prey (CryEngine) után visszatértek a saját fejlesztésű Void játékmotorhoz, de az optimalizációval akadnak bajok. A PC változat komolyabb vason is hajlamos meglepetéseket okozni. Sajnos már közepes szintre húzva is elfordultak lassulások és akadások, egyszer még fagyásba is sikerült beleszaladni, bár az első foltozás azért javított a helyzeten. A lomha célzást most sem sikerült feljavítani, bár aki játszott már Arkane játékkal ezen meg sem lepődik. A harcok alapvetően inkább ráérős tempóban zajlanak, ugyanakkor a különleges képességek (pl. teleport, láthatatlanság) használatával jól meg lehet törni a ritmust.