Az Activision képes évről-évre játékosok millióit kielégíteni Call of Duty-val, az előző hidegháborús Treyarch készítette Black Ops Cold War és az azt megelőző Infinity Wardos Modern Warfare után 2021-re ismét egy második világháborús témával készültek. A Sledgehammer Games feladata nem volt egyszerű és nem is nagyon sikerült minden feladatot megugrani, de az egyszer biztos, hogy most is bőséges tartalommal várják az év végi ünnepi szezonban lövöldözésre vágyó játékosokat. A kampány, multiplayer és zombi mód triumvirátusából ezúttal kezdésnek a második világégés különböző frontvonalainak dicsőséges mozzanatait elmesélő történet kitárgyalásával kezdjük.

A sztori mód felépítésével kapcsolatosan azt találhatjuk a legnagyobb problémának, hogy nincs felépítve. Az alap szitu még szódával, meg egy kis tüskével talán megállná a helyét, azaz a második világégés lezáró szakaszában ismerhetjük meg az aktuális főgonoszainkat. A nagy Hitler apó halálhíre utáni kisfőnökök próbálkozásaiból kapunk egy szeletet, amit egy szövetséges szupercsapat fogságba esésével színesítenek, akik a nácik titkos terveit próbálják keresztülhúzni és kideríteni, hogy mi a szar lehet a Főnix projekt. Egy tipikus Szuper csapat klisé az egész, nem gondolták túl a dolgot, amit egészen tartalmas és next-gen minőségű átvezetőkkel mesélnek el. A csapattagjaink kivallatása és a zárkában való ráérős időtöltés közepette hőseink elmesélik háborús hőstetteiket és eközben élhetünk át, lehetünk részesei a lehető legváltozatosabb küldetéseknek.

Egy szebb napokat megélt széria legújabb biztonsági játéka

Az ellenállás női résztvevőjét irányítva Sztálingrád ostrománál a tetőkön közlekedve pont az első sorból élhetjük át, ahogy megkezdődik a légicsapás, és mesterlövész képességünket, meg a szellőzőrendszerek kipókhálózására alkalmas adottságainkat kamatoztathatjuk. Egy másik hősünkkel a Japánok ellen szállunk légiharcba, így a dogfightozás mellett belekóstolhatunk abba is, hogy miként zajlott egy anyahajó szétbombázása, szóval az egységes törénetvezetés helyett egyfajta best of fílinget próbáltak átadni, amiből a változatosság az, ami igazán működik, a többi már inkább a jellegtelenség híg posványában lubickol. Egy teljesen megszokott Call of Duty kampány ez, a maga szokásosan lineáris, scriptekre építő játékmenetével, szűk pályáival, de még így is inkább örülhetünk, mert simán el is spórolhatták volna valamilyen mondvacsinált indokkal.

A küldetések nem tudnak epic szintre emelkedni, mindegyik élvezetesen középszerű, pedig lett volna potenciál ebben a kötetlen és a világháború egyes eseményeiből mazsolázó koncepcióban, főleg, hogy ütősen indítottak a száguldó vonatokon való csaták bemutatásával. Hőseinket is valós személyekről igyekezték megformálni, és ha nem is sikerült őket túlságosan mélyen megformálni, a származásukhoz igazodó frontvonalon teljesített szolgálatuk során, valamilyen hatásos szituációt azért átélünk majd velük. A japán dzsungelben folytatott kilátástalan gerillaharc egy kis lángszórózással kecsegtet, a Sztálingrádi havas csatatereken mesterlővészekre vadászunk, az El Alameini ütközet sivatagosan forró, míg a Midvayi csatában a partmentén a védelmi ütegek megsemmisítésével érhetjük el a dicsőséget. Az utolsó kicsit hosszabb küldetés során pedig újra megkapjuk majd minden karakter felett az irányítást, hogy kellően változatos legyen a lezárás.

Háborgó harci gépezet Call of Duty módra

Nagyon kellemes játékmenettel és gunplayel áldották meg a Vanguardot, kifejezetten kellemesen arcade lövölde, egyfajta elit céllövölde a földhözragadtabb harcaival, nem özönlenek ránk az ellenfelek tucatjával. A hitbox előzékenyen szippantja be halálosnak a lövéseinket, finom célzásokal csak úgy repkednek a fejesek, fedezék mögül úgy szüretelhetjük a nácikat, mint a szőlőt. A nehézségi szintek között érdemes már kezdésnél kerülni a normál fokozatot, bár a mesterséges intelligencián ez nem sokat javít, olyan tuskók az ellenfelek, hogy gyújtóst hasogathatunk rajtuk. Ostobán csak rohannak felénk a nácik, kedvesen arra várva, hogy végre túl legyünk a tárcserén és megkaphassák a halálos találatukat, hogy egy újabb script keretében megint néhány ránkrontó öngyilkosjelöltet terítsünk le. Egyébként minden karakter kapott valamilyen kis extra adottságot is, egyfajta bónusz képességekre kell gondolni. A Sztálingrádi csajszi a parkűrben jeleskedik, a kiálló peremekre, téglákra macska módjára kapaszkodik felé és mássza meg a falakat, míg a csapat vezetője szinte teljesen lényegtelen, totálisan kézenfekvő utasításokat adhat ki a csatatéren, míg a vadregényes japán tájakon a bullet time szerű lassítást használhatjuk, ugyanis ilyenkor wallhack szerűen érzékeljük az ellenfeleket.

A megvalósítás is hasonló kettősséget mutat, mint maga a lapos, de a fejlesztők által komolyan vett történetmesélés. Olykor drámai, máskor brutális, és emberközelibb eseményeket elmesélő átvezetők szuper látványosra sikerültek. Élethű karaktereket kapunk, akiket ismert középvonalbeli Hollywoodi sztárok és sorozatszínészek keltenek életre (gonosz szerepében például a német származású Dominic Monaghan, akit többek között a Lostból és a Gyűrűk Urából is ismerhetünk). A pályák gondosan, aprólékosan megtervezettek, rengeteg változatos és autentikus tereptárgy színesíti a szűk szakaszokat, hiteles világháborús történelmi atmoszférát teremtve. A látottak 4K-ban 60 FPS-el pusztítóan jól mutatnak Xbox Series X-en és PlayStation 5-ön, és ahogy erre a generációra jellemző ügyesen játszanak a látványos bevilágításokkal és effektekkel. Érdekes módon sajnos akadtak olyan szakaszok, ahol képes csúnyán beszaggatni a Vanguard, de persze ezek csak néhány másodpercet jelentenek, együtt lehet ezekkel élni. Az audio részleg is érdemel egy dícséretet, kellemes csatatéri hangokkal kényeztetik füleinket, de nagymérték leginkább a zenék járulnak hozzá a kemény háborús hangulathoz.