A kétezres évek elején útjára indult Call of Duty számtalan alkalommal okozott már maradandó élményeket a kampányával, az erős multiplayer tartalmai mellett azért a kampány küldetések egyre blockbusteresebb, hatásvadász pillanatai is hozzájárultak a széria sikeréhez és az óriási rajongótábor kialakulásához. Lehet még 20 év után is a csúcson lenni?

A válasz két részre oszlik. Kampány tekintetében az első Modern Warfare olyan magasra tette a lécet, hogy azóta sem tudják megugrani, még az eredeti fejlesztőcsapat, az Infinity Ward sem volt képes erősebb, meghatározóbb és velőtrázóan drámaibb kampányt kreálni, még a széria újraindítása, a 2019-es Call of Duty: Modern Warfare esetében sem. Nyilván az eltelt közel két évtized átformálta a videojáték piaccal szemben támasztott követelményeket, kiadói oldalról is áttolódott a hangsúly a gazdaságosabb multiplayer módok irányába, elvégre ezt diktálja a fogyasztói társadalom. A kampány mód pedig minden alkalommal beleszorult a kötelező, de másodlagos tartalom skatulyájába. Sajnos most sem sikerült előrángatni onnan.

A sztori ezúttal a négy évet kóterező Makarov és Konni Group magánhadserege körül bonyolódik, a Kastovian tengeri erődből történő szöktetésben konkrétan már mi is részt fogunk venni, de pár perccel később már Urzikstanban leszünk és az emancipun*i jegyében egy dögös amazonnal, Farah Karimmal rendezünk egy kisebb mészárszéket. Nyilván hamar előkerül a Task Force 141-es különleges egység és végre oszthatjuk az ólmot kedvenc bakáinkkal (Price, Soap, Ghost). Sokat lehetett hallani, hogy elkapkodott a kampány végkifejlete és befejezetlen, amiben még van is valami, sőt még egy erős döntést is meghoztak az írók és még egy K.I.A. részesei is leszünk.

Akciódúsan gyenge sztori?

A sztori egyébként még el is menne, kicsit több szóda kell hozzá, hogy elnyomja a fanyarságát és kevesebb keserű szájíz maradjon utána. Pedig még aktualitása is van a gonosz oroszokkal a középpontban, ahogy egy szegény kis országot bas*tatnak. Az összhatáson a forgatókönyv és a felhígult jellemvonások rontanak. Nem tud ütős lenni, mint korábban, pedig az akciózás, a gunplay és a küldetések változatossága erősen kampányol a létjogosultsága mellett. Kezdetben Urzikstanban tevékenykedünk, készleteket semmisítünk meg egy reaktor környékén, majd egy rakétát vágunk haza egy silóban, egy ruszki repülőre szállunk, aminek utána a roncsai között kell kutakodnunk, időben is ugrándozunk majd, így ott leszünk a 4 évvel korábbi Kastoviai stadion (Verdansk Stadium) elleni merényletnél, mikor Soap és Price elkapták Makarovot. A változatosságra tényleg nem lehet panasz, Plutus szigetén a parti villákat amortizáljuk le, bombátlanítunk egy gátat Verdansknál, Szentpétervár romos épületeit pucoljuk ki és még a jeges tundrán is sárga nyomot hagyunk a friss hóban.

A küldetések akciódúsak, tempósak, még a lopakodást biztosító Open Combat Missionök (ezekről bővebben később) esetében is rajtunk áll, hogy vasgolyókkal a zubbony alatt, inkább a hazavágunk mindenkit opció mellett tesszük-e le a voksunkat. A helyszínek jól festenek, szépen kidolgozottak, autentikusak, még az éjszakai éjjellátós küldik is adják a látványos fény-árnyék hatásokkal. Korábban is rendszeresen feltűnt valamilyen járműves, nehézfegyveres szakasz, ezt a lehetőséget pedig a Modern Warfare 3 sem akarta elszalasztani, így a Shadow Company Gunshipjének fedélzetéről a 25 és 40 mm-es ágyúkat kezelésbe véve, rakéták kíséretében nyújtunk légi támogatást a szorult helyzetben lévő földi egységeinknek.  

Az Open Combat Missionök újdonságként foghatók fel, pedig, ha jobban átgondoljuk, akkor igencsak átverés szaga van ennek a megoldásnak. A scriptel, megtervezett, epikus pillanatokkal szolgáló missziók helyett, szabadabb stratégiázós, felfedezős, gyűjtögetős szakaszok ezek több tucatnyi ellenféllel, olykor még járműre vagy járműbe is pattanhatunk. Kiraknak egy nyílt terepen és oldjuk meg a feladatot. Hatástalanítsunk bombákat, keressünk információkat vagy semmisítsünk meg harci célpontokat. Ezekhez pedig rengeteg utánpótlást biztosítanak, számtalan speckó fegyvert, kiegészítőt aggathatunk magunkra, Rambó kutya fa*za ehhez képest. Robbanótöltetes számszeríj, automata lövegek, légicsapás, felderítés, ha nem lopakodva akarjuk elvégezni a feladatot hangtompítós fegyverünkkel, akkor akár kegyetlen pusztítást is véghezvihetünk. A pályaszerkesztésben figyeltek a modern trendekre, így a lineárisabb szakaszokból épülő küldetések során alkalmazták a souls-like játékok zsáneri alapelveit, azaz a kihívásra építő ritka és egyben agybránert kiváltó checkpoint rendszert, valamint a későbbi szakaszokhoz rövidítések nyitásának lehetőségét. Pontosabban szerezhetünk olyan eszközt, ami alkalmas a kiépített drótkötél hálózaton pillanatok alatt a pálya egy későbbi szakaszára áthelyezni.

Izmos látvány, sekélyes mögöttes tartalom

Sok-sok éven keresztül siránkoztunk, hogy a kampány egy csőfolyosós script halmaz, ami a dögös gunplay mellé ostoba mesterséges intelligencia vezérelte céltábla harcosokkal operált és látványos jelenetekkel tartotta az adrenalint magasban. Ezúttal a kampány is megpróbálkozik a szabadabb, mini sandboxos küldetésekkel, ami egy újfajta ízt ad a játékélménynek. Most sem hiányoznak a szűk folyosós harcok, az ajtó berobbantós rajtaütések, ahogy a szabad döntést biztosító küldetések sem. Itt most nem arról van szó, hogy a célunkat egy másik ösvényen is elérhetnénk, hanem mondjuk egy konténereket pakolászó kikötőben a hajótestben elrejtett dokumentumokat megközelíthetjük a konténerek között bujkálva, azokat megmászva vagy akár a siklóernyőnk segítségével az egyik daru tetejéről elrugaszkodva a levegőből. 

Technikai fronton legalább nem lehet rá panasz, leszámítva, hogy képes váratlan fagyásokra és újraindulásokra. Bele lehet futni a mesterséges intelligencia pár kacagtató húzásán (megesett, hogy az ellenfél kimenekült a játéktérről) felül egy-egy logikátlan megoldásba is, mint mikor az egyik pályán az ellenfelek orra előtt vesszük elő a drone irányításához szükséges kütyüt és azok szépen megvárják még elvégezzük a dolgunkat. A grafika az előző epizód szintjét most is hozza, az animációk kifejezetten profik és bár a hangzásra sokan panaszkodnak, hogy erőtlenebb lett elődjénél, mi nem találtuk annyira vészesnek a dolgot. A PlayStation 5 extra funkcióit szerencsére nem csak az exkluzív alkotások használják ki, kegyetlen jól dolgozik a DualSense, minden fegyvertípus között érezzük a különbséget, még az újratárazást is produkálja a haptikus visszacsatolás. Ha lapul otthonunkban egy PlayStation 5 Pulse 3D, akkor azt is érdemes lehet felpattintani a Moder Warfare 3-hoz, mert bár a játék ezúttal nem durran akkorát, mint elődei, így legalább a hanghatások kövérebbek és élvezetesebbek lesznek.

A játék tesztpéldányát a MagNew Games biztosította számunkra, köszönjük a lehetőséget.