Andrew Shouldice-ban megfogant egy elképzelés (akkor még Secret Legend néven), melyben egy olyan Zelda alapokon nyugvó akció-kalandot fog létrehozni, amibe integrálja a manapság igencsak népszerű és közkedvelt souls-like elemeket. A Tunic első látásra bájos gyerekjátéknak tűnhet, de ez ne vezessen félre senkit, itt kőkeményen dolgozni kell a sikerért és agymunkáról van szó, mert csak morzsákat dobál segítségként a játék.

Főhősünk egy antropomorf rókácska, akivel egy vízparton térünk magunkhoz, egy ismeretlen világban, amit azonnal meg is kezdünk megismerni, felderíteni és a titkok végére járni. Kicsit olyan amnéziás hős jellege van a cselekménynek, mivel a helyiekkel beszélve csak egy-egy szót értünk meg, a többi csak krikszkraksz és látva az ellenséges lényeket, így gyorsan realizálódik, hogy valamilyen fegyvert is kell keríteni magunknak. Elszórva papírlapokra is bukkanunk, ezek információval próbálnak szolgálni, de sajnos ezek esetében is csak néhány szót tudunk értelmezni, még jó, hogy kifejezetten magyarázóak az illusztrációk. Tollal össze is van firkálva néhány oldal és ekkor rá is döbbenünk, hogy a játékhoz mellékelt kézikönyv lapjait kell összeszednünk és fokozatosan meg fogunk érteni mindent. Majdnem mindent, mert azért szép számmal akad itt fifikás rejtvény, egy részük pedig útvonalszerűen beüthető kódként fedi fel előttünk a titkokat.

A Tunic első fél órája maga lesz a gigantikus kérdőjel és tanácstalanság. Állandó úttorlaszok, giga ellenfelek, lövegtornyok, elérhetetlen sziklaszirtek, mi pedig egy bottal próbáljuk visszaverni a szmötyi lények támadását. Aztán óráról-órára kinyílik a világ, olyan, mint egy csodás misztikus kirándulás könnyed harcra építő játékmenettel, aztán ahogy megszerezzük az első hős kardját annak sírjánál máris óriás tököket eresztünk. A harcrendszer könnyű és jól használható, még Souls-like módra a kitérés mellett bizony parry-zésre is lesz lehetőségünk, ha megszereztük a pajzsot, talán kicsit precíz használatot igényel és az rutinszerű alkalmazása nélkül is lehet boldogulni. Idővel derékszíjunkra akasztunk egy lámpát is, amivel a korom sötét helyeket deríthetjük fel és csaphatjuk le az ocsmány pókokat, majd pedig a mágia használat is állandó szereplővé válik, így fagyaszthatunk vagy tűzlabdákat eregethetünk.

Zeldasnak indult, de útközben souls-like-os akart lenni

Három aktív tárgyat, fegyvert, eszközt tudunk bekészíteni magunknak, amit aktívan használni is fogunk, ezt a harcok is megkövetelik, lévén kombinált eszközhasználattal, azaz kardcsapások közé fagyasztós mágiát iktatva stratégiai előnyhöz juthatunk, nagyobb tömegek esetében a pajzsos védekezés kevésnek bizonyulhat, így rövidtávon rá fogunk jönni, hogy miként is tudjuk hasznosan bevetni a robbanószereket, petárdákat. Figyelemelterelő klónt, sebzés növelő paprikát, manát és életerőt visszaállító gyümölcsöket használhatunk, a perselyeket pedig érdemes gyűjteni egy egyszerre feltörni őket, mert duplázódik az értük kapott sárga kristály (vásárlásra és fejlesztésekre költhetjük) mennyisége.

Az oltároknál tudjuk újratölteni az életerő potionöket, valamit az összegyűjtött alapanyagokat elkölteni támadásunk, védekezésünk, életerőnk, állóképességünk, varázserőnk növelésének céljából. Az oltárokat meglátogatva halál esetén nem csak aktív újjászületési helyként funkcionálnak, de amolyan souls-like módra az összes ellenfél újra visszakerül a pályára. A From Software zsáneréből merítkezve itt komoly jelentősége van az állóképességünk mértékének, ugyanis fáradtan sokkal sebezhetőbbek is vagyunk. Az Estus Flask szerű életerő potionjeink számát is gyarapíthatjuk, ha darabkáiból hármat összegyűjtünk, de akár a boltokban is tudunk értékes kristályokért vásárolni (más tárgyak és eszközök mellett). Különleges kártyalapokat is gyűjtünk, melyek ideiglenesen átváltoztathatják életerő visszatöltő varázsitaljainkat varázs visszatöltővé, visszhangunkat módosíthatják, vagy maszkkal védelmezhetjük hősünket. Ezekből egyszerre akár ötöt is aktiválhatunk, ha mind a 15 pénzérmét megtaláltuk és bedobáltuk a kutakba.

Olyan elképesztő a pályatervezés, hogy minden percben képes lehet meglepetéseket okozni. Ahogy figyeljük a részleteket úgy jövünk rá egy másik helyszínen látva a platformokat, ajtókat, hogy egy korábbi szóbából bizony nyílik valami. Az izometrikus kameranézetnek hála rengeteg meglepetést sikerült elrejteni, amit valójában nem láthatunk, de idővel a korábbi tapasztalatokra támaszkodva a próbálkozásaink gyakrabban járnak sikerrel. Sokszor segít az atmoszféra, egy sima falrész egy szakaszán beszűrődő fény ajtót sejtet, de a környezeti elemek elhelyezkedéséből is lehet következtetni (szőnyeg a falfelé). Szintén a souls-like játékokban tapasztalt módon újabb átjárókat, rövidítéseket nyithatunk, hidakat aktiválhatunk, köteleket dobhatunk le, ezzel könnyítve meg előrehaladásunkat. Minden sötét sarokba, zugba érdemes benézni elvégre valamilyen kincsesláda vagy létra lapulhat meg a láthatatlanságban. Ha nem értjük, hogy miként lehet eljutni bizonyos helyekre, akkor érdemes az ellenség befogás gombbal változtatni kicsit a perspektíván, mert kicsit ilyenkor a kamera emelkedésének köszönhetően újabb részletek válhatnak elérhetővé.

Retró ízvilágú stíluskavalkád, na meg egy zseniális kaland

A Tunicban temérdek titok rejtőzik, melyek kibogozása egy csuda kis kaland, a pénzérmék felkutatása, a kézikönyv oldalainak begyűjtése, a kinyithatatlannak gondolt ajtók titkos kombinációi, de talán a legkeményebb mind közül a hegytetőn található ajtó nyitókódjának az összerakása, melynek részleteire a kézikönyv lapjait böngészve bukkanhatunk rá. Ezen felül pedig még zseniálisan is építkezése, ahogy fokozatosan az új képességekkel és új eszközökkel újabb lehetőségek, újabb helyszínek válnak elérhetővé, ez pedig fantasztikus élményt kölcsönöz a játékmenetnek, persze aki játszott már Zelda játékkal annak lesz fogalma arról, hogy mire is lehet számítani a Tunic kapcsán.

Óriási ötlet volt a kézikönyv lapjainak az összeszedése, mert így fokozatosan bogarászhatjuk össze az információkat és mindig kicsivel előrébb leszünk. A kézikönyv oldalai pedig zseniálisan segítenek, még a végjátékban is találni a lapok között egy-egy a ’80-as, ’90-es éveket idéző autentikus firkát, kódot, kiegészítő információt, billentyűkombinációt, amivel újabb helyekre juthatunk el. Mindent érdemes alaposan átnézni és keresni az összefüggéseket, mert ami korábban értelmetlennek bizonyult, az egy-egy újabb oldallal már értelmet nyerhet. Van egy fő csapásirány, de többféleképpen, több útvonalon, többféle megoldással is eljuthatunk célunkhoz, szóval egy óriási felfedezés az egész játék.

A TUNIC Team nem azt tűzte ki célul, hogy a mai nagyágyúkkal versenyezzen és Ray-tracinges szuperlátványos effektorgiát varázsoljon, inkább a művészi megvalósításra, a zseniális design megoldásokra helyezték a hangsúly, pontosan úgy, ahogy a Nintendo szokta csinálni. Ennek egyik hasznos hozadéka a jó optimalizáltság, a Tunic vaj simán fut még régebbi gépeken is. A kontrolleres irányítás egyértelmű, hogy hibátlan, de ami meghökkentőbb, hogy billentyűzetről is gyerekjáték a vezérlés. A hangok tökéletesen eltaláltak, a muzsika is passzol a stílushoz, amit a Lifeformed komponált. Bugokkal, glichekkel csak elvétve találkozni, egyszer sikerült beesni a játéktér mögé is a semmibe, de nem jellemzők a hibák, szóval technikai részről is egyben van a Tunic.